Gondatlan és székely

0
70

Nehogy azt higgyük egy percig sem, hogy mi különbek vagyunk másoknál. Akár a Deákné vásznát is emlegethetnénk. Nem vagyunk jobbak annál. A jórészt múltba vesző hagyomány szerint valahol a magyar, de az is lehet, hogy a székely glóbuszon történhetett a régi szólás alapjául szolgáló eset. Hiszen egy eléggé gyakori jelenségről van szó, amely a Hajdú-Biharban levő Hencida és a Kolozs megyei Bonchida közötti térben, de akár ehelyt a szomszédban is, bárhol megeshetett. Úgy tudni, hogy egy jóravaló és jóra vágyó feleség képletes vászna maga a korhely férj volt – mint megtestesült metafora, ha nagyon költőiek szeretnénk lenni –, akit a részegsége, italozó életmódja miatt folyamatosan szapult, és időnként testileg is megfenyített. Lehet ilyen történeteket hallani, ugye? A szapulás lehetett verbális, de akár fizikai is, konkrét sulyokkal is csapkodhatta a feleség az urát, de az akciója mit sem ért, mert a férjura továbbra is minden alkalmat kihasznált, hogy leigya magát a sárga földig.
Most azonban nemcsak az embereket, mármint a férfiakat, hanem az asszonyokat, a deákokat és a deáknékat egyaránt érintheti – tisztelet a kivételnek – az a jelenség, amellyel a minap találkoztam… Szapulhatom, de mit sem ér.
Fejemet kiszellőztetendő az ünnepek egyik csendesebb pillanatában, elhatároztam, hogy sétálok egyet, és olyan útvonalat választok, amelyet ritkán használok. Hadd vegyek én is némi friss levegőt… A székely anyaváros közvetlen környezete folyamatosan épül, ma már nem is annyira vertikálisan, hanem horizontálisan terjeszkedik. Ha nem járok egy-egy utcában – tegyük fel – egy évig, akkor a következő alkalommal azt tapasztalom, hogy gomba módjára szaporodtak ismét az épületek, s látni, hogy itt is, meg amott is családok tucatjai teremtettek új otthont maguknak. Ismerkedés is lehetett volna ez a rövid túra az újdonságokkal.
A házak fölöttébb nagyok, fogyasztói igényekről árulkodnak, no meg jómódról is, hiszen divatos anyagokból épültek, s felismerni ama külső jegyeket rajtuk, amelyek jelzik a trendet. Kocsibeálló van mindenütt, automata kapu és garázsajtó, és természetesen legalább egy, de gyakran két márkásabb autó is ott kushad a frissen telepített zsebkendőnyi gyepen vagy a piskótatéglákon, amely praktikus, állítólag szép is, és ráadásul megakadályozza, hogy a burján felnőjön. Tényleg jó, szépen és olcsón karbantartható, hiszen az ember slaggal csak megspricceli, majd söpri le egyszerűen, és olyan, mint újkorában. Szóval itt, az ilyen utcákban minden arról árulkodik, hogy honfitársaink vették a lapot, ismerik a dörgést, és – bizonyára – jól kihasználták a kapitalizmus lehetőségeit, mert ekkora bennvalókat nem lehet kétezer lejes fizetésekből szerezni, arra még hitelt sem adnak annyit, hogy hibrid autóra is fussa mellesleg. Ha már megvan minden, akkor spórolni is kell. A fűtést be lehet gazdaságosra állítani. Sok okos szerkentyű van, amely kitalálja a módszert és adagolja a gigakalóriákat.
Mivel legalább kétszáz négyzetméteres itt a házak lakófelülete, a fűtés nem egyszerű. Gondolom én. Ha minden családtagnak külön szobája van, hatalmas ebédlő, nappali. Ha már ilyen terebélyesre épült, akkor ki kell használni, és be is kell lakni… És vajon mit tesz a fogyasztói társadalom uborkafájára felkapaszkodott honfitárs – köztük sok derék székely –, hát kiszimatoltam: a fűtőanyagon spórol. Nincsen túlságosan nagy hideg ezen a télen – legalábbis ez idáig nem volt –, de mégsem lehet fűtetlen lakásokban élni… Ahogy ott menegettem tovább, ahogy forgolódtam az ismeretlen utcákban, mindjárt éreztem, hogy valami „gáz” van. Nem a légbe illanó földgáz jellegzetes szaga csapott meg, hanem a füst. Mivel ködös-felhős volt az időjárás, a kéményekből származó égéstermékek szétterültek a házak között, nem tudtak hirtelen felszállni és „nyomtalanul” tovatűnni. Mintha itt-ott gumicsizmák is égnének a kazánokban, mintha textilipari hulladék, mintha mit tudom én miféle mocskot vetettek volna a tűzre kedves felebarátaim a dombtetőkön terpeszkedő házaik tűztereiben. Ott gomolygott, kavargott a bűz, és szép lassan ült rá a tájra.
A fejem kiszellőztetése nem sikerült, sőt egy idő után szédelegni kezdtem, és sarkon fordulva, szép csendesen elindultam hazafelé. Remélem azért, hogy rongyrázó és rongyot égető honfitársaim feje nem fájdul meg a hó végi számlák láttán. Saját felelőtlenségükbe sem fognak belefulladni. Nem a légkondi, inkább a szintetikusan előállított levegő boldogítja majd őket; az biztosít számukra agyat serkentő oxigént, ha a gyorsfutár meghozza az újratöltött palackokat. Ki tudja? Manapság mindent lehet kapni a boltokban. És a neten is. Pár kattintás. Csak pénz legyen. Idehozzák a kapu elé.

Simó Márton