„Akár a szép szerencse kincsei, / mint az égből lepottyantott friss / tojások: úgy mosolyogtak reánk a pompásnál / pompásabb pöfetegek fönt a Nagyszénás magasán. / A legkülönb látképnél is különb képe volt ez ama / tájnak; nagy örvendezés szemnek és / gyomornak, gyermeki játékra alkalom! / S mily ínycsiklandó illatot árasztott / e tudatlanoktól lefitymált eledel / az orrunk alá! Mohó rajtaütéssel / rohantunk reá s máris tele lett a hátizsákunk! / Mesejátékban csilloghat csak ennyi / képzelet, ily nagy nevetés! lelkendezés! / És megenni, megízlelni ezt a derűs / formájú növényi kacsát: ez aztán a boldogság! / Kóstold, kóstold csak meg, barangoló vándor, / eme árvákat is vigasztaló csemegét s ha / egyszer megízleled: nem pártolsz el tőle / soha többé!” – írja Berda József Legenda a pöfetegről című versében. A pöfeteggomba egyéb nevei székely nyelvjárásban: banyaposz, lóposz, poszgomba, lóposzogó (posz jelentése a régi magyar nyelvben… hm! – találnom kell egy megközelítő értelmű szót az igazi helyett, gondolom, a biogáz megteszi), lóf…, lúdorda, peheteg, vénasszony rossza, pefeteg („kerekded, s midőn megérik, porló gombának neme” Baróti Szabó Dávid Kisded szótárában, Kassa, 1784, bővített kiadás 1792). Veress Magda Gombáskönyvében (Kriterion, 1982) így ír róla: „Az óriáspöfeteg nagyságától függetlenül mindaddig fogyasztható, amíg belseje fehér és sajtszerűen szeletelhető. Hajdanában szárazpéldányait a méhészek meggyújtották s füstjét a méhek átmeneti elbódítására használták, ezért nevezték méhszédítő pöfetegnek is. Zsigmond Győző tanulmánya szerint (A gomba és a magyar népi gyógyászat, 2010) a pöfeteget „a magyarsággal nyelvi rokon osztjákok meg a más nyelvcsaládbeli, de szomszédos románok egyaránt használják vérzéscsillapítóként”. Berda József nemcsak a pöfeteghez, hanem sok más erdei gombához is írt ódát. A száraz élettani adatokat, felismerhetőséget, fogyaszthatóságot közlő gombáskönyvek, amelyek a lelkes, de amatőr gombászokat segítik gyűjtőútjaikon, sajnos nem illusztrálják versekkel a gombafajok ismertetését. Szeretnék kóstolót kínálni, milyen lenne, ha megtennék. Berda József immár nem e világi engedélyére számítva, Összegyűjtött verseiből (Budapest, 2006) tallózva, most átadom neki a szót. (1.) „A finom tinorúgomba dicsérete: Komoly erdők dísze, ki oly sokszor / nevettél reám a bújósdi füvek mögül; / tündéri tinorúgomba te, – / reád emlékezik most illatos / szagodra szerelmes orrom / s képzeletem máris kigyúl, ha /visszagondolok reá: mily ízes / falatokat ettem hasasan tömött / húsodból a ritka ünnepnapokon, / mikor te kerültél pompázó terítékre olykor! / Az év legszebb ajándéka vagy te, / erdőt-barangoló szegények kincses étke, / kit jókedvében alkotott a derűs Teremtő. / Festhetetlen vagy, önmagadban szép, olyan, / kit csak a megilletődött étvágy / méltányolhat csupán, ha asztalára kerülsz. / Szemem és szám öröme vagy, leghúsabb / étek, kit oly áhítattal rág meg a fogam, / hogy evés közben a legfenségesebb erdők / ízét és illatát érzem a számban, mely oly / sok nemes íznek volt kóstolója már! (2.) Képeslap Bakonybélről: A szorgalom szédületének voltál / tanúja: láttad a bakonybéli népet, mint / lepi el korán reggel az erdőt s mint ritka / kincset, úgy szedi a kövér hasú vargányák / tömegét. Az égigérő szálfák áldásával tértek / haza mind; teli zsákokkal, puttonyokkal, / s este már az egész falu illatozott a gombák / hegyeitől: minden udvarból szárított vargánya / ízes szaga áradt s máris zamatos leveséről, / orrt és nyelvet csiklandó pörköltjéről / képzelgett a jóétvágyú gyomor. – Mint máshol / a hízott disznó; neked félkenyered a gomba már, / Bakonybél békés népe, – majdnem második aratásod! / Áldjon is meg mindig a bőség gombában, gyümölcsben / s gabonában egyaránt, hogy egyre vidámabb / legyen életed, mely megszolgálta a boldogság minden / örömét, mit emberfiának adhat a föld! (3.) Téli fülőkegomba: A hófoltoktól csillogó fatönk / tövében pillantottam meg narancs-sárga / csokrodat s mint a színes lepkét / kergető diák; úgy szaladtam letépni téged. / December közepén álombéli látvánnyá / varázsolódtál, amint eszembe jutott: / e hónap csodája vagy te, mely télen / terem csak s a hó alól is kidugja fejét az / emberi szem ámulatára. S ha jön / a fagy? akkor se halsz meg, bár nem / nősz tovább; míg meg nem enyhül az idő, hogy / aztán megint nőj örömünkre; hogy a legfinomabb / gombasalátaként kerülj végül az asztalunkra.” Kozma Mária