Glóbusszal a vállamon 149.: Gyógyszeradományok Kárpátaljára

Az egykori történelmi országrészek közül kétségtelenül Kárpátalja szenvedett legtöbbet a rendszerváltás után: a munkanélküliség, a boltok üres polcai a lakosságot mély apátiába taszították. Magyarország segélyprogrammal segített a rászorulókon, s az akciókban – a Duna Televízió akkori egyik vezetőjeként – nekem is jutott feladat. Egy nagyszabású könyvszállítás mellett talán az egészségügyi felszerelések gyűjtését tartottam a leghasznosabb segítségnek.

Különös izgalmakat tartogatott 1998 a karitatív munkánkban. Először a kárpátaljai görögkatolikus egyház fordult hozzánk gyógyszerkéréssel: a patikákban nagy volt az áruhiány. Köztudott, hogy Magyarországon a medicinák jelentős része megy veszendőbe, így a televíziós csatornán keresztül a lakossághoz fordultunk felesleges készleteik átadásáért.
Felhívásunkra nagyon sokan jelentkeztek, s számos gyógyszergyártó cég is csatlakozott a kezdeményezéshez.
Barátomat, dr. Finy Péter orvost kértem meg az adományok válogatására, aki nagy elánnal és hozzáértéssel látott munkához, a szelektálásba leánya, Bernadett is besegített. „Először ATC-kódok alapján csoportosítottuk a felajánlásokat, hiszen e kód alapján a kárpátaljai kollégák is beazonosíthatták az orvosságokat – emlékezik a serény napokra a szakember. – Különös szerencsénk volt, német gyógyszergyárak a lejárat előtt fél évvel már nem forgalmazták egyes termékeiket, s ezekből a készletekből is válogathattunk.” A méretes rakományt Kondás Sándor lelkipásztor vette át.
Egy másik feladat viszont jobban megizzasztott. Karácsony előtt néhány nappal a Beregszászi Járási Központi Kórház jelezte felénk: a sebészeti eszközök s a varróeszközök hiánya a műtétre váró betegek életét veszélyezteti. Mivel én is korábban műtéten estem át, így átéreztem az ottani orvosok és betegek gondját.
Sorba vettem a sebészeti varrófonalak forgalmazóit, s az egyik multicéggel meg is állapodtam. Vártam a megbeszélt segélycsomagot, de csak nem jött. Ekkor felhívtam a kapcsolattartót, aki ridegen közölte, hogy túllépte hatáskörét, s tekintsem semmisnek az ígéretüket.
Nyeltem egy nagyot, az idő haladt, s már csak néhány nap választott el karácsonytól, amikor is Magyarországon megáll az élet. Továbbfolytattam a telefonálást, s eljutottam a B-Braun céghez. A háttérben vidám zene szólt, jókedvű beszélgetés hallatszott, éppen akkor tartották az évzáró bulijukat. A készülékhez hívták P. János igazgatót, aki készségesnek mutatkozott. Mint később elmondta, Németországban dolgozott, ahol nagyon sokat nézte a Duna Televíziót, így kötelességének tartotta a segítséget. Míg tárgyaltunk, munkatársai 650 ezer forint értékű varrófelszerelést pakoltak össze, amivel rögtön el is indultunk a határra. Az út fagyott volt, éjfélre értünk le. A szállítmány átvitele külön cikket érdemelne, de csak a szépre emlékezzünk!

Csermák Zoltán