Ködös, havas, decemberi, téli reggel. Miközben a közös nevezőre hozott természet hangjaira keresek rá, az úgynevezett relaxációs zene (madárcsicsergés, patakcsobogás, falombok susogása és hasonló szépségek) mellett a felsorolás váratlanul egy harsány reklámmal köszönt: „Még nem késte le a szarvasbőgés-szezont! Siessen! Már csak az [a nevét kihagyom] erdészet túráira van hely.” Hát én az idén már biztosan lekéstem az eredetit, mert annak ideje legfőképp szeptemberhez kötődik, vagyis a gímszarvas párzási időszakához. Elolvasom a magyarázatot róla. Ahogyan a megfogalmazás sugallja, egy macsó vadász láttatja s vetíti a „férfierőt” a szarvasbikára, s titkon talán irigyli is a természet rendjét, amit a sokféle civilizációs egyenjogúsági akármi az emberek világában rég felforgatott. Átírva erre a feltételezetten nosztalgikus tónusra: a férfi jellegzetes hangja az asszonyok terelgetését szolgálja, és jelzés a többi férfinak arról, hogy ki a hárem ura… stb., a szereplők tovább is könnyen felcserélhetők. Az idézet valójában így szól: „A szarvasbika jellegzetes hangja a tehenek terelgetését szolgálja, és jelzés a többi bikának arról, hogy ki a hárem ura. A szarvasbőgés a vadászember egyik legkedvesebb ünnepnapja. A bőgés alapján a bikák információt szereznek egymás testi erejéről, elszántságáról és nem utolsósorban pozíciójukról. A bőgés tehát már egyfajta versengés a bikák között. A versengés a tehenekért több szinten mehet végbe, amelynek a bőgés az első fázisa. Amennyiben hang alapján a hárem ura hasonlóan erősnek ígérkezik, mint a trónkövetelő, úgy utóbbi felkeresi legyőzendő ellenfelét. A személyes találkozás során felmérik az erőviszonyokat egy párhuzamos séta során, ahol egymás mellett ballagva, bőgve, agancsot mutogatva próbálják eldönteni, melyikük a rátermettebb. Amennyiben még itt sem egyértelmű, hogy melyikük az erősebb, úgy összecsapnak az agancsok, megkezdődik a birkózás.” Itt aztán a képzeletem ismét megtréfál egy kérdéssel. Vajon hogyan írná le ezt „az örök” nő egy kitalált mai matriarchátusban? Ugye, a régmúlt idők matriarchátusát a férfipironkodás azért, hogy ilyen is létrejöhetett a történelem hajnalán, egy-két mondattal fiókba teszi: az ősközösségi társadalom fejlődésének az a szakasza, amelyben a nőknek a gazdaságban és a társadalomban vezető szerepük volt. Laza társalgási modorban pedig (durván:) igazából a konyha való az asszonynak; (kegyetlenül:) életfeladatuk a férfi kiszolgálása és a gyerekszülés; (kedvesen elütve a lényeget:) a nők feladták, mert szerelembe estek, s vége! Erről egy csíki anekdota jut eszembe: történt, hogy a taplocaiak s a Szék útján lakók az út és az árok hovatartozásán és tisztántartásán összevesztek, mire az előbbiek a somlyói letérőhöz kitettek egy táblát: itt kezdődik a taplocai út vége. A szarvasbőgés a vadászember egyik legkedvesebb ünnepnapja, írja tehát a névtelen szerző. Szerencsére a szarvasok ezt nem tudják, mert szégyenükben örökre el is hallgatnának. A szarvasbőgés nem a vadászok ünnepe, hanem a szarvasoké, ahová legkevésbé a vadászokat várják, hiszen ezek, vállukon az elmaradhatatlan puskával, csak meglesik őket, közben a trófeát méricskélve. Mert mit is ünnepelnek a vadászok? A vadállomány lehetséges szaporulatát, hogy jövőben még több „sportból” lepuffantható áldozatuk legyen! Hallottam szarvasbőgést Gyergyóborzont határában, szervezett túra nélkül. Hallottam afrikai sólyom rikoltását a bajorországi Bad Wörishofen Sasfészek nevű kertjében, ahová a Schmidt család filozófiai mélységű jelmondata vezetett be: „Vannak emberek, akik ismerik azt a legfőbb művészetet, hogy úgy kössék magukhoz az élőlényeket, hogy közben nap mint nap megadják nekik a legnagyobb szabadságot is.” A sólyomrikoltás a gondolataimat Székelyföld múltjába röpítette, ahol sok földrajzi név és történelmi adat őrzi az emlékét, sajnos én csak idegenben hallhattam. Na és persze hallottam-hallgattam az itthoni természet hangjait, farkas vonítását és madarak trilláját is. Bogdán István Régi magyar históriák című könyvében (Budapest, 1980) olvasom: „Tavasszal minden kertgazda leste, mikor szólal meg a fülemüle. A fülemülevárás és gyönyörködés énekében a kor kedvelt mulatsága volt. Jellemző az, amit Rákóczi György, Erdély fejedelme írt feleségének Lorántffy Zsuzsannának 1650-ben Gyulafehérvárból: »Mind az kis kertben s nagyobbik kertben, édesem, az virágok szépen vannak. Noha már egyebütt az filemilék nem szólnak, de a te filemiléd ma is megmutatta jóságát, mint tavaszkor, szinte úgy szóla hajnalban.« Rákóczi, mint más is, a fülemüle dalát a jellegzetes épületből, a filagóriából figyelte.” Megesik, hogy nem ilyen békés mulatság ez, amint Arany János A fülemile című verséből is kitetszik. A két szomszéd Péter és Pál perbe szállnak a fülemüledal tulajdonjogáért. Az utolsó szakaszból idézek, és persze szokásom szerint napjainkra is gondolok közben. „Milyen szép dolog, hogy már ma / Nem történik ilyes lárma, / Össze a szomszéd se zördül, / A rokonság / Csupa jóság. / Magyar ember fél a pörtül / Nincsen osztály, nincs egyesség / Hogy szép szóval meg ne essék, / A testvérek összeférnek, / Felebarát / Mind jó barát: / Semmiségért megpörölni, / Vagy megenni, vagy megölni / Egymást korántsem akarja. / De hol is akadna ügyvéd / Ki a fülemile füttyét / Mai napság felvállalja!?” Vajon időszerű ma is a költő iróniája? Nincs kétségem afelől, hogy a szószóló csűrés-csavarás ezt is megoldaná, azaz hozzákezdene azzal, hogy alakít egy bizottságot, ami mindent és még annál is többet megtesz majd egyszer, valamikor a szabad fülemülefütty biztonságos túléléséért.

Kozma Mária