„Úgy szeretem Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont” – írta Mikes Kelemen a kétszázhét levél egyikében, naplószerű beszámolójában képzeletbeli nagynénjének 1717–1758 között. Rodostó környékén járva elámul például a „selyemeresztő bogarak munkáján”, és természetesen rögtön Erdélyre gondol, s máris tanácsolja, hogy „jó lenne ezeket Erdélyben is nevelni, mert nálunk is sok eperfa van, a selyemgyártás is kialakulhatna nálunk is”. Selyembe öltözni fényűzést jelentett akkor (ma is!), bár a 18. század elején a kiváltságosok öltözetén kívül már a módosabb polgárság ruházatában is kezdett elterjedni, de továbbra is drága nyersanyagnak számított, hiába volt ismeretének Európában is háromszáz éves múltja. A gazdaságfejlesztés, és ezzel az emberek megélhetésének javítása nemcsak az értelmiségi gondja volt. Erdély életében az 1770-es években a gazdaságpolitikai döntésekben is érezhetővé váltak (sokszor éppen a hátrányos megkülönböztetésekben) ezek az elvek. A Habsburg-kormányzat a mezőgazdaságot akarta fejleszteni Birodalom-szerte: például fajtanevelést a szarvasmarha- és juhtenyésztésben, takarmánynövények, valamint a kender és len termesztését. A helyi kézműiparban csak a hagyományos textil, bőr, a közönséges vaseszközök készítését és a dróthúzást támogatja, de „helyteleníti” Erdélyben nagy gyárak alapítását, valamint olyan luxuscikkek készítését, mint az üveghuták termékei és többek között a kész selyem. Ezért a selyemgyártás, tehát a textilipar erdélyi fejlesztésének szorgalmazását is „helyteleníti”, elégséges, ha Erdélyben megtermelik az alapanyagot hozzá, amit majd másutt feldolgoznak és értékesítenek. Mindebben aztán száz év alatt sem történik sok változás. Wagner Dániel vegyésztanár, gyógyszerész s több tudóstársulat tagja Magyarországi termesztmények, részint itt találhatók, részint itt termeszthetők, de melyeket eddigelé nem méltattak figyelemre című tanulmányában (Természettudományi pályamunkák. Buda, 1844) így ír: „A selyemtenyésztésnek, mint a nemzeti gazdagság bő forrásának fontosságát annyira elismerék minden országokban, hogy magok a kormányok is minden lehető módon gyámolítják és előmozdítják ezen iparágat, nevezetesen a kormány részéről alig történt valahol több a selyemtenyésztés javára, mint az ausztriai tartományokban, de sehol sem is virágzik az jobban, mint itten. Ami magát Magyarországot illeti, ez minden Ausztriához tartozó országok között majd leghátrább áll selyemtenyésztés dolgában, s kívánatos, hogy ezen iparág a földbirtokosak által nálunk minden lehető módon előmozdíttassék és terjesztessék.” Kőváry László ennél derűlátóbb, de a részletes adatok után Wagneréhez hasonló következtetésre jut Erdély statistikája című könyvében (Kolozsvár 1847). „A selyembogár tenyésztés, mit Isten öregek és gyermekek munkájául látszott rendelni, Erdélyben is terjedni kezd; és ez nem felsőbb parancsra, hanem a legjobb oktató a közszükség, és némely lelkes nagyok nógatására. Ma a következő mozgalmakat említhetjük meg körüle, minthogy eddig senki se mozgatá. Ugyanis báró Jósika Jánosné állított egy selyemletekerő-gyárt a kolozsvári Népkertben. Báró Wesselényi Miklós zsibói kisdedóvójával epertenyésztést kötött össze a gyermekek számára, s a gubókat díjazva váltja be. Nagyenyeden dr. Váradi tenyészt selyemhernyókat, és egy munkát is adott ki e tárgyban. Továbbá több száz fa van ültetve Boncidán, Báldon, Gerenden, Zsibón, Gorbón, Drágban, Nagyalmáson, Mikesen, Bethlenben, Dobokán, Sáromberkén stb. Általában úgy látszik, a mozgalmak mindinkább kelnek ügyében, s remélhető, hogy a mozgás, mely körüle Angliában, Svédhonban, Oroszországban 1825-től kezdve lábra kapott, nálunk is elharapódzik, pedig ezen tartományok égalját némelyek eddig kétségbe hozák. Selyemgyártásunk csak annyiból áll, hogy Kolozsvárott felállott volt egy filánda [letekerő]; Jósika Jánosné is állíta Gorbón egy filándát, s öntermesztményén kívül külhonból is beveszi a gubókat. Más filándája van Popovicsné asszonynak Kolozsvártt, és Lange tanácsosnak Brassóban. Egyéb körüle a letekerésnél nem történik, pedig a selyem egyetlen a műipar mezején, mely nemesbítését igen megfizeti.” Csetri Elek Reform és gazdaság Wesselényi Miklós gazdasági eszméi és zsibói uradalmának modernizálása című tanulmányából (1996) tudjuk, hogy „árutermelésre, ipari nyersanyag előállítására törekedve, a gyapjú mellett Wesselényi a nálunk még csak gyermekkorban leledző selyemgyártásra is gondolt”. Akkori viszonylatban ez a gazdaság igencsak ígéretes volt: 1837-ben kelt levelében Nagy Lázár zsibói uradalmi tiszt 30 000 eperfa ültetéséről beszél. A selyembogár fejlődése: pete, hernyó, báb, lepke. A hernyó a fejét nyolcas alakban mozgatva a szövőszemölcsén át kibocsátott selyemszálból sző maga köré gubót, hogy védekezzen a külső hatásoktól. A gubóban bábbá, majd sárgásfehér, félszeg lepkévé alakul. Félszeg, mert nem tud repülni. Kedves Olvasóm! Következzen pár mondatnyi képzelet! Ebben a mai szép új világban jön egy lázadó, deviáns, mutáns (minek nevezzem) selyembogár, ami begubózás nélkül képes lepkévé változni. Persze sokasodik is újsütetű természete szerint. Repülni is tud már, hisz igazi pillangó. A „selyemeresztés” viszont abbamarad. Erre mondanánk mindközönségesen, hogy a bábvilágban elszakadt a cérna.