Ma már klasszikusnak számít a kérdés, amit gyakran fel is tesz a gondolkodó ember nemcsak a mindennapi életben, hanem a tudományos kutatásban is, anélkül, hogy megnyugtató válasz érkezne rá: az egyre fejlettebb emberszabású robotok vajon meddig működnek segítőként az emberért, és bekövetkezhet-e az a pillanat, amikor a robotok önállósodott és így a gyártótól függetlenül újraszülető intelligenciájukkal az ember, a természetes élet ellen fordulnak? Az ember pedig eközben valahol félúton mendegél az emberszabású majmok és az emberszabású robotok között. Az emberszabású majom élőlény, helye az állatvilág, az emberszabású robot viszont tárgy. Régebben az volt a tudományos álláspont, hogy az állatvilág tagjai csak biológiai változatok, értelmi adottságuk, gondolkodási képességük nincs, tehát alsóbbrendűek az embernél. Az állati psziché mint szaktudomány az 1960-as évektől datálható; az 1980-as években a tudósok tényszerűen bizonyítják, hogy a szociális viselkedés számtalan formája megfi gyelhető az állatvilágban, a fajtársak felismerésétől kezdve az utódgondozáson át az áldozatkészségig. 2005-ben francia és kanadai viselkedéskutatók és állatpszichológusok közzétettek egy tanulmányt az általuk vizsgált lovakról. Eszerint a lovak, amelyek egyhangú életüket kizárólag az istállóban és a lovas iskolai pályán töltik, bizonyíthatóan hasonló depresszióban tengődnek, mint azok a magányos emberek, akik monoton, érzelmileg sivár életet élnek. Ezek után talán némi értelmet nyer az a kifejezés is, hogy az udvaron a társaival együtt szabadon kapirgáló tyúk „boldog csirke”. Egyesek szerint az ember is boldogabb, ha boldog csirkét eszik. A vegetáriánusok ebben biztosan kételkednek. Kételkedni viszont szabad és emberi: kinek/minek adatik meg az én-tudat és hol van ennek a határa. A kutatások és tudományos kísérletek folytatódnak nemcsak az állatvilágban, hanem a technikában is, hiszen a robotikai fejlesztők célja az emberhez hasonló, tanulékony, önmagát fejlesztő és újrateremtő, hibáit saját maga kijavító (gyógyító?) gép létrehozása. A Nobel-díjas (2017) Kazuo Ishiguro regényében (Klára és a Nap) a Klára nevű robotot azért vásárolják meg, hogy segítője legyen egy halálos kórban szenvedő kislánynak. Mivel tökéletesen tudja utánozni a lányka mozgását, hangját, beszédét, az anya egy neves szobrásszal, Capaldival el akarja készíttetni a lányka szoborba öntött képmását, hogy majd a gyermek halála után a Klárát vezérlő robotszerveket beépítsék abba, megteremtve ezzel azt az illúziót, hogy a kislány továbbra is velük van. Érdekes, hogy a kételyekkel küzdő apa éppen Klárának magyarázza: „Azt hiszem, azért utálom Capaldit, mert mélyen legbelül gyanítom, hogy igaza lehet. Hogy igaz, amit állít. Hogy a tudomány mára minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy semmi egyedi nincs a lányomban, semmi, amit a mi modern eszközeink ne lennének képesek feltárni, lemásolni és másba átplántálni… nehéz nekem megőriznem a jó modorom az olyan emberek közelében, mint Capaldi. Ahogy teszik, amit tesznek, ahogy mondják, amit mondanak, úgy érzem, mintha elvennék tőlem, amit az életem legdrágább kincsének tartok.” A képmásra nem lesz szükség, mert Klára napenergiával meggyógyítja a lányt, úgy, mintha saját magát töltené fel „egészséggel”. Szó nincs számítógépes diagnózisról, bravúros kezelésről. Klára úgy gyógyít, ahogy a primitív ember: kéréssel az éltető Naphoz. Ezen a ponton a regényben sok minden jelképpé válik: a kérés ima; a robotot ténylegesen éltető Nap mindenható, gyógyító isten; a mezőszéli rozzant pajta Nap-oltár. Klára saját testéből ad valami PEG 9-es nevű oldatot, hogy az apa segítségével elpusztítsák a Bevonógépet, az ellenséget, ez lenne a „véráldozat”, ami minden ősvallás alappillére az istenek kiengesztelésére. Később az immár gyógyult lány is tesz valami jót a jótevőjével: meglátogatja a lomtárba dobott Klárát, két ládából lépcsőt készít, hogy a hasznavehetetlen robot elérje a magasban lévő ablaknyílást, amit naponta néhány percig betölt a Nap fénye. Nem adják oda őt a Bevonógépnek, megengedik neki, hogy lassan múljon ki: munkára már alkalmatlan, nélkülözhető öregemberek jutnak nemegyszer ilyen sorsra! A történet vége, hogy Klára fogyatkozó erővel az esetlegesen felbukkanó emlékkockákat rakosgatja magában. Én, az olvasó viszont olvasás közben minduntalan kiléphettem a szövegből, vagyis a robot nézőpontjából, hogy a sorok között is olvassak. Ez a nézőpontváltás emberi érzésekről mesélt, szívszorító magányról, gőgről, szorongásról, kiválasztottakról és megalázottakról. Bár a robot feldolgozta és elemezte a látottakat, helyesen is cselekedett, de nem lehetett őt gazdagítani „érző lélekkel” is. Ám paradox módon ez is emberszabásúvá teszi: hány, de hány ilyen „érzéketlen” emberrel találkozunk! Ők vajon robotok?! Talán nem ellenségek, de nem is barátok. Viszont a regény sorok közötti olvasatában ott bujkál az igazi kérdés: megértjük-e valaha, hogy mi a szeretet?

Kozma Mária