borús égbolt
szórványos felhőzet
tiszta égbolt
kevés felhő
Girbegurba fecsegések 7.
A technikatörténet-írás neves képviselője Möller János „altonai közönséges tanító”. Könyvét német nyelvből magyarra fordította és „minden karban, rendben lévőknek, egyformán hasznos voltára nézve, és némely [magyar vonatkozású] jegyzésekkel megbővítve, s itt-ott megjobbítva kiadta Mokri Benjamin”. A könyv címe egyben eligazítást is ad a tartalomról: Az Európai Manufaktúrák és Fábrikák Mesterség Míveik (Pest, 1818; hasonmás kiadás 1984). A „fábrika” a mai kézművességnek felel meg. Itt említi különlegességként a korcsolyakészítést, illetve a korcsolyázást. „Sikárkozó korcsolya vagy jégkorcsolya. Ez az eszköz a csizma talpánál keskenyebb fából való talpból, és az abba erősen bészegezett, hosszú, keskeny, elöl a szánka orra formán felfelé hajtott darab acélból áll; amelynek, a csizmatalphoz szíjakkal szorosan oda köttetvén, az a haszna van, hogy az által a sima jégen könnyen és sebesen lehet csúszkálni vagy sikárkozni. Németországnak némely tájékain, nemkülönben Hollandiában, nemcsak a férfiak, hanem még az asszonyok is felette nagy ügyességgel tudják ezt az eszközt használni.” Szörnyülködhettek az akkori olvasók (már akik tudtak és nem átallottak ilyeneket olvasni), hogy micsoda furcsa fábrikák vannak a világban! A sikárkozó jelző persze a magyar fordító leleménye, megkülönböztetve ezt az eszközt a borkorcsolyától, ami jó, zsíros falat, hogy jobban csússzon utána a bor, vagy attól a deszkától, amin a boroshordókat csúsztatták le a szekérről, vagy fel a pince torkából. Székelyföldön a korcsolya, korcsia valaha gyalogszánt jelentett, amin fát szállítottak. Az 1950–60-as években is Csíkban még gilicset, Háromszéken glicsüt csavaroztunk a bakancsra, ekkor a korcsolya nevezet a drága, a bokát tartó, magas szárú cipővel már egybeépített futó-, vagy műkorcsolyát illette meg. A valamikori háziipar a korcsolyát hasznossága miatt ügyeskedte fából, csontból, vasból, nem sportra vagy szórakozásra találta ki. Székelyudvarhely környékén és Háromszéken csáklya volt a neve, és szeges végű csáklyás bot járt hozzá, amivel segítette az ember az előrehaladást a jégen. Volt a neve csüd is, mert eredetileg az elhullott csikónak vagy lónak kiszárított lábszárcsontjából, csüdjéből faragták, és erős kötéllel rögzítették a csizma talpához. Akik ezt használták, azok csüdöztek. Ha az volt a cél, hogy ne csússzanak el a síkos úton, Háromszéken például „négykörmű jégpatkót” készítettek. A Brassó megyei Hétfaluban talpasnak vagy talpisnak nevezték a fakorcsolyát, azt a lábbelire kötözött fadarabot, amelybe egyszerűen beleverték egy kés vasát. Amit már célszerűbben megmunkáltak, és a fára egy kiálló szegekkel ellátott patkó alakú vasat erősítettek, azt vastalpasnak nevezték, ezekkel talpisoztak, hogy télen a hegyekben, az erdőkben el ne csússzanak. Mindez a paraszti világ jellemzője volt, az úri népek nem „járkáltak” jégen, és az arisztokrata, valamint polgári társadalmakban végképp illetlenség volt jégre vinni a hölgyeket. Mező Ferenc sportíró A magyar nők és a testi kultúra című sporttörténeti tanulmányában (1933) írja, hogy a 19. századi magyar hölgyek legnehezebben a korcsolyázással és a biciklizéssel barátkoztak meg. Ehhez az ellenérzéshez a korabeli orvosok is hozzájárultak, mert azt állították, hogy mindkettő ártalmas a nők egészségére. Ráadásul az úri közfelfogás illetlennek tartotta a korcsolyázást, például azért, mert az úrhölgy, ha elesik a jégen, könnyen szeméremsértő helyzetbe kerülhet. Szó ami szó, az idegenből beszivárgó divatnak nem lehetett ellenállni, és 1869-ben megalakult a kizárólag férfiakból álló Pesti Korcsolyázó Egylet. Vezetői közül Kresz Géza orvosdoktor szembeszállt az ósdi orvosi megítéléssel és a közvéleménnyel is. Ő vitte jégre először a magyar úri kisasszonyokat, kitessékelve őket a szalonokból, a szokásos unalmas hímezgetés és üres fecsegés köréből, és egyben szórakoztatóvá tarkítva a társasági életet is. Mező Ferenc idéz Kresz visszaemlékezéséből: „A korcsolyázást megkezdvén, a nézők között észrevettük báró [megjegyzés: nem csak báró, hanem neves magyar író; legfontosabb műve stílusalkotó regénye A falu jegyzője] Eötvös József két fiatal bájos leánykáját, akik mintha nagy érdeklődéssel kísérték volna ezt az új sportot. Felkerestük tehát az előkelő világ ezen egyik legelőkelőbb családját s kértük, hogy a szülők engedjék a hölgyeket a jégre, ne csak nézőkül, hanem a korcsolyázás megtanulására is. A mama ellene volt, a háziorvos, mint az egészséget veszélyeztető dolgot, ellenezte. S csak mikor báró Eötvös kijelentette, hogy nem lehet az egészségre a tiszta levegőben való mozgás ártalmas, sőt az egészségnek csak javára szolgálhat, engedtetett meg az ifjú bárókisasszonyoknak a korcsolyázás megkezdése.” Így kezdődött. Néhány merész előkelő nő tehát megtörte a jeget azzal, hogy csúszkált rajta. A példát, vagy sznob majmolásból a divatot követve, hamarosan mind többen és többen mentek jégre a kevésbé előkelő lánykák és hölgyek közül is. A következő években versenyeket is rendeztek a számukra, ahol a győzteseket gyűrűvel, nyakékkel és más ékszerekkel díjazták. Merthogy milyen díjnak örvendene ennél jobban egy nő!
Kozma Mária
.jpg)
.jpg)
