Művelődés- és szellemtörténeti olvasmányaim egyik legmeghökkentőbb fejezete Hugo Münsterberg (1863–1916) német származású amerikai tudós nevéhez fűződik. A gazdaságpszichológia megalapítói közé tartozik – Gabriel Tarde ennek atyja, de Münsterberg is ott található az élvonalban. Ez a szakág röviden az egyéni viselkedés és a gazdasági termelékenység kapcsolatait firtatja, és a munkáltatók számára ad olyan tanácsokat, amelyek megkönnyítik az alkalmazottak kiválasztását, majd motiváltságuk növelését munkájuk hatékonyságában. Münsterberg neve a törvényszéki pszichológia történetében is ismert: megtervezte a hazugságdetektort, amely a vérnyomás, a pulzus és a lélegzés változásain keresztül információt nyújt a tanúvallomás hitelességéről. A művészetekhez és a női nemhez való kapcsolata azonban elfogult és mondhatni, ellentmond a tudományosságnak. Megalkotta „a film lélektanát”, amelynek téziseit 1916-ban tette közzé. A filmdráma című művében a filmkészítésről és filmnézésről úgy összegezte elméletét, hogy a film veszélyes mind a gyártásban részt vevőkre, mind a fogyasztókra, és ezért mindkét fél folyamatos pszichológiai tanácsadást igényel. Ezért azt ajánlotta, hogy a pszichológusokat mint „az elme területének szakértőit” tanácsadókként kell alkalmazni a filmiparban, mert a filmek „veszéllyel járnak, és a pszichikai fertőzés és pusztítás lehetőségeit nem lehet figyelmen kívül hagyni”. Ez aztán a későbbiekben, egészen napjainkig nemcsak tudományos viták témája lett, hanem közhelyszerű alapvetéssé is vált az élet labirintusában, legfőképpen az önjelölt, buzgó lélekbúvárok körében. 1990-ben Carole Lieberman elismétli Münsterberg elveit, miközben reklámozza és felajánlja a filmiparnak saját szakértelmét és segítségét (az ellenőrző a cenzúrázásban?!), amikor a Los Angeles Times-ban azt javasolja, hogy pszichológusokat kell alkalmazni, akik „szakértő véleményt adnak a lelkileg károsító tartalmakról... ehhez állami beavatkozás is szükséges, aminek sokkal felelősségteljesebbnek kell lennie”. Gondolom, ezt akár megélhetési erkölcsiségnek is lehetne nevezni a biztos állami javadalmazás reményében, de mindenképpen baljós a kegyes segítőkészségbe csomagolt fenyegető ötlet, mintha a film a lehetséges lelki elhajlások (bűnözés?) termőtalaja lenne! Na és, csak a film? A színház, az irodalom megúszhatja? Hogy mi az igazi munkaköre egy ilyen szakmai tanácsadónak? Hát ő a megmondó ember! Hahó, Művészetek Szabadsága! Kedves Olvasóm! Ugye, te sem hiszed, hogy a művészetek alkotó műhelyében az ellenőrzés, akár a jó szándékú is, nem változhat mihamar fenyítéssé, az alkotói kedv kordában tartásává. Münsterberg tanulmányozta azokat az ösztönző sugallatokat, keményebben fogalmazva: kényszerítő, azaz szuggesztivitással összefüggő hatásokat, amelyeknek kivétel nélkül minden munkavállaló ki van téve élete során, azaz a gazdasági lélektan térképén. A témával kapcsolatos munkáinak iránymutató a címük: Pszichológia és a tanár, Pszichológia és ipari hatékonyság stb. Szinte rejtetten megalapozta a közösségi memória, társadalmi csoportokban rögzült emlékek, előítéletek manipulatív felhasználását. Ezzel szemben a kortárs Tinbergen egyszerű kísérletet végzett arra vonatkozóan, hogyan válik az ösztönös viselkedés, szerinte ösztönös értelem értelmetlenné, ha a megváltozott körülmények között már nem szolgálja a túlélést. Mialatt a sirályok élelemért kiröppentek, Tinbergen kiszedte a fészkekből a tojásokat és jól láthatóan a fészkek mellé helyezte azokat. A visszatérő sirályok hiába látták a tojásaikat, nem törődtek velük, mert öröklött ösztöneiket követve beültek kotolni az immár üres fészekbe. Az emberi Én viszont a kihívásokkal dacoló, azokat elemző hajtóerőkből sarjad az életfenntartás és fejlődés leghatásosabb eszközeként, amely éppen az összefüggések megértésén keresztül támogatja a túlélés igazi lehetőségét. „A hajtóerő a forrás, az Én ennek az eredménye, ezért a hajtóerő-én biztosabban meghatározza az emberi magatartásformákat, mint az ösztön-én”. Münsterberg saját viselkedési sémája kétlakiságot jelez: egyet gondolt magánemberként (ösztön-én), mást tett tisztségviselőként hatalmi pozícióban (hajtóerő-én), azaz nem a meggyőződését, hanem a saját gazdasági túlélését választotta. Nyíltan ellenezte, hogy a nők egyetemre járjanak, mert úgy vélte, hogy a nők és a férfiak között különbség van a szellemi képességekben, természetesen a férfiak javára, és ez megakadályozza a nőket abban, hogy egyenlő feltételekkel tanuljanak és vegyenek részt a gazdasági életben; mégis folyamatosan arra kényszerült, hogy jóváhagyja a nők felvételi kérelmét a Harvard Egyetemre. Hahó, Szabadság! Az első sorokban említett meghökkenésemet fokozta, hogy ezek a tudósok miközben elméleteket gyártottak és ellenséges, de legalábbis egymással szembenálló csoportokra osztották az emberi magatartásformákat, nemigen szóltak a valóságban mindörökké élő lelki egyensúlyról, valódi érzelmekről, az egyéni választás képességéről. Garai László pszichológus Gazdaságpszichológia másképpen című elemző írásában (Bp., 2003) szociális identitásról beszél, ami következetessé és erkölcsössé teszi az embert, hangsúlyozza az egyéni választás jogát és meghatározó voltát, azt, hogy az egyén magatartása a választásától függ: „A gazdasági folyamatok reális felismerésére való hajlandóság vagy a gazdasági realitás érzelmi alapú elutasítása, derűlátó vagy borúlátó értelmezése, bizalom kölcsönzése vagy megvonása a pszichológiai teljesítmény”.

Kozma Mária