Girbegurba fecsegések 66.

A tükör a mindennapi használatban az egyik legközönségesebb tárgy a környezetünkben, de ha mélyebben belenézünk, akkor meglepően sok mindent árul el nemcsak önmagáról, hanem a tükrözöttről is. Volt idő, valamikor réges-rég, amikor tárgyként különleges luxuscikknek számított, és anyagi értékén felül az emberek jóformán a modern korokig misztikus, rejtélyes dolognak is tartották, hiszen önmagukat láthatták benne. Ma is él a „költői” kérdés a gonoszságot elkövető emberről, miszerint azok után, amit tett, hogy tud tükörbe nézni. Természetesen úgy, hogy csakis a felszínt látja önmagából, persze bármikor szembesülhet és felismerheti az arcvonásaiban „tartósított” igazi énjét. Többnyire gyatrára sikeredett közhelyes mozdulattal, de a szerzők akarata szerint könnyen érthető lélekábrázolás gyanánt film- és regényhősök ilyenkor szoktak ököllel a tükörbe vágni, ezt nyilván úgy kell értelmezni, hogy a hős legszívesebben önmagát büntetné, de pótcselekvésként csak a tükröt töri össze. Az első tükrök ezüstből, rézből, bronzból készült és fényesre csiszolt lemezek voltak. Ezek csak újonnan és viszonylag rövid ideig mutattak tiszta képet, mert levegővel érintkezve oxidálódtak. Az üveggyártás elterjedésével, vékony üveglapot szorítottak a fémlemezre, hogy így kipréseljék a felületéről a párát. A tükörkészítés történetében korszakváltó találmány az üvegtükör, ami eredetével a 13. században a Velencéhez tartozó Murano szigetéhez kapcsolható. Lényege, hogy az üveg hátlapjára hártyavékony, higannyal bevont ólomlemezt illesztettek. A muranói tükör hamar világhírű lett, ára a középkor végén az aranyéval vetekedett. Ehhez hozzájárult az értékes ráma is, amibe befoglalták, példának okáért ezüst vagy faragott elefántcsont. Egyes mítoszok szerint tükörrel csapdába lehet csalni a lelket, és benn tartani a tükörbörtönben, ezzel megfosztani az embert a lelkétől és vele az akaratától is, azaz a tükörtulajdonos rabszolgájává tenni. A középkori és a reneszánsz művészetben a bölcsességet is jelképezte, ezért a tudósok és más bölcsek, például az írók írás közben tükröt tettek maguk elé az asztalra. Nekem ezzel kapcsolatban gyakorlatiasabb gondolatom támadt: esti és éjszakai írogatás közben a tükröződő gyertya vagy mécses nem a bölcsességet kettőzte meg, hanem a fényt. Sokan ismerik a tükörhöz kapcsolódó babonákat: ha halott van a háznál, akkor a tükröket le kell venni a falról, vagy le kell takarni, nehogy a halottnak a lelke csapdába essen, és az élőket ijesztgesse. A tükör széttörése hétéves szerencsétlenséget okoz, mivel a megsérült képmás bosszúért kiált, ez elkerülhető az üvegszilánkok feketére festésével stb. A tükör mint lélekcsapda babonájának egyik híres irodalmi megjelenítését Edgar Allan Poe regényében olvashatjuk: Arthur Gordon Pym nantucketi tengerész elbeszélése (1838). Az utazási regényben a valóság mímelése azzal az írói furfanggal történik, hogy a tengerész felajánlja naplóban megírt élményeit az írónak, aki aztán hol szó szerint közli azokat, hol kiegészíti a saját véleményével a történtekről. A tükörre vonatkozó pár mondatból megtudjuk, milyen ijesztő először szembekerülni ezzel a bűvös tárggyal, vagyis amikor a dél-tengeri őslakos életében először látja saját élesen tükröződő képmását. Feltételezhető, hogy a találkozás hasonló ahhoz, de váratlanságával sokkal rémisztőbb is annál, mint amikor dacolva a veszéllyel, hogy valamilyen vízi démon a mélybe húzza, de bűnös kíváncsiságának engedve, lenne mersze tiszta állóvíz fölé hajolva megpillantani a saját arcát. „A tiszti szálláson két tükör függött a falon – ámulatuk itt hágott a tetőfokára. Tu-vit lépett be elsőnek a kabinba és először fel sem figyelve a tükrökre, úgy állt meg a közepén, hogy az egyik szemben volt vele, a másik éppen a háta mögött. Aztán amikor felemelte tekintetét és megpillantotta a tulajdon tükörképét, azt hittem, menten eszét veszti a boldogtalan vadember, amikor pedig riadtan sarkon fordult, hogy elmeneküljön, ám másodjára is, és épp az ellenkező irányban, megint csak önmagát látta, már attól tartottam, belehal a félelembe. Semmi rábeszéléssel nem tudtam rávenni, hogy újra odapillantson; levetette magát a földre, arcát karjaiba temette és moccanni sem akart, míg végül erőszakkal voltunk kénytelenek felvonszolni a fedélzetre.” A helyzet valódiságához nem fér kétség: néprajzi tanulmányok igazolják, hogy a Föld egymástól távol eső vidékein a legutóbbi időkig találtak olyan néptörzseket, amelyek rettegtek például a róluk készült fényképektől, merthogy az, aki fotózgatott, eközben ellopta és papírba zárta az illetők lelkét. Vajon nevezhetjük a szelfizést a hiúság és magamutogatás lélekcsapdájának? Igaz, ami igaz: a fotósok, ha a lelket nem is, de a pillanatot mindig foglyul ejtik. Kedves Olvasóm! Annyi okoseszközünk van, elképzelem tehát, hogy valaki összerakja az okostükröt, amihez csak a technikai megoldást kell kitalálnia, hiszen régtől létezik a népmesében, amit a Grimm testvérek népmese-átdolgozásából Hófehérke címen ismerünk. Tehát valaki éppen megkérdezi az okostükröt: tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legjobb a vidéken. A tükör azt mondta, panaszolja kicsivel később a kérdező a legjobb barátjának, hogy gyáva, hazug, megbízhatatlan vagyok. Most mit tegyek? Á, biztosan valami programhiba, legyint barátságosan vigasztalva a jó barát, szabadulj meg a tükörtől, dobd ki, vagy ajándékozd el. Okos ötlet, derül fel a panaszkodó, neked adom, kérdezd őt, hallgasd meg és add tovább a te ismerőseidnek!

Kozma Mária