„Ha álmodban egy fa tetején ülsz és kukorékolsz, éhséget jelez – írja az 1756-ban  egjelent Álmos Könyvetske –, viszont „vadászt látni álmodban semmire sem jó”. Azt már sohasem tudhatjuk meg, hogy aki ezeket először leírta, saját tapasztalatból beszélt-e, komolyan gondolta-e, vagy csak egy tréfás kedvű szerző volt. Olvashatunk a könyvben fontos javallatot is a megfelelő, boldog álmok, azaz a másnapra vonatkozó kedvező előjelek megteremtéséhez: „Bölcs dolog az, ha az ember hanyatt fekszik, sokkal több és  sudálatosabb dolgok forognak előtte, mint amikor oldalt fekszik. Sőt az időn is áll: mert ha az ember vacsora után mindjárt elnyugszik, jól és erősen aluszik, álmodik is, de az ember nem vésheti eszébe az álmot, hogy megfejtse, mert az álom kimegy a fejéből.” Mint a továbbiakból megtudjuk, az éjfél előtti álomnak „semmi magyarázata bé nem telik, nem is szükség rá számot tartani”, ellenben a „hajnali álom már megmarad emlékezetünkben, éjfél utáni kakasszóra ugyanis már megtisztul a vér és a szív a bűnös páráktól, amelyek az eledel és a mindennapi élet folytán elrekesztik az agyvelőt. Megnyílnak a helyek  estünkben, ahol a mi lelkünk és okosságunk nyugszik”. Érdekes, hogy néhány „álomhövelyező” azaz álommagyarázó könyv a komáromi Bartalis-féle könyvkiadó árjegyzékében azt a megjegyzést kapta, hogy külön a nők számára készült. Érdekes, mert a korabeli lányok, asszonyok számottevő része írástudatlan volt, még a módosabbak közül is ritkán akadt olyan, aki könyveket vásárolt, az álomjóslások pedig inkább szájról szájra terjedtek. A 19. század közepén a szerencsekönyvek „babonasága, kártékony erkölcsi hatása miatt” törvényt is hoztak, nyomtatását, árusítását tiltották, persze sikertelenül. A magyar irodalom egyik legszórakoztatóbb „álma” Karinthy Frigyesé, amit az Ötórai záróra című írásában osztott meg az olvasóival. Csak az utolsó mondatát szokták idézni, pedig van benne jó néhány fi gyelemre méltó, más „álomkép” is: „Van szerencsém tehát gondolataimat a közüdvi minisztérium szíves fi gyelmébe ajánlani. Az ötórai záróra minden várakozáson felül bevált: az a cél, hogy öt óra után csak nagy nehézségek árán lehessen bemenni a kapun a házba, minden vonalon biztosítva van. Továbbá várhatók a következő újítások: február elsejétől kezdve hajnali háromtól délután fél kettőig mosdáshoz csak szappant lehet használni, vizet nem, a vízkímélés szempontjából; fél kettőtől hajnalig pedig csak vizet, szappant nem, a szappankímélésre való tekintettel. Kiterjed az új rendelet a bútorok kímélésére is. A szekrényeket tartozik mindenki fölül is ellátni lábakkal, reggel nyolctól délután fél hétig az ekként felszerelt szekrény felfordítható, hogy a teteje addig a portól kíméltessék. Hangkímélés szempontjából tartozik mindenki házi csengettyűit hangfogóval ellátni este hétig. Ugyanez áll az ébresztőórákra is, melyeket felhúzás után azonnal be kell takarni, sötét és csukott helyen tartani, hajnalban, egynegyed órával azelőtt, hogy csöngetnie kellene, kivenni és elzárni. Továbbá azt álmodtam, hogy két macska voltam, és játszottam egymással.” A macskás álom vajon az elmekórtani tudathasadásnak is lehet képi megjelenítése? Az elmebetegség és az álom erős jelképértéke miatt mindig is egyik fontos kifejezőeszköze volt az irodalomnak. Nem a valóság, de azt tükrözi, mert a józan észnek ellentmondó lehetetlenség, vagyis ez a paradoxon segít az örök emberi játszmák megjelenítésében. Úgy vagyunk vele, hogy nem ritkán csak ez az egyetlen magyarázatunk marad, ha arra ítéltetünk, hogy tudomásul vegyük a világ „elmebajos” részét. A mókás történetbe hajló, művészi paradoxon nem megoldás a valóság megváltoztatására: ha valami egyvalakinek, természetesen a kisemberre gondolok, nem tetszik a körülötte zajló világban és ezt szóvá teszi, senki sem rohan új törvényeket, szabályokat hozni miatta. Ám működhet segítőként a túlélésben a nevetés, mondják is, hogy igazi hatásos gyógyszer, még azt is hozzáteszik, hogy ingyen van. Visszakanyarodva az álomhüvelyezéshez: Krúdy Gyula Álmoskönyvében (1920) van egy álomtörténet, amin nehéz nevetni: „Ez az ember álmában mindig verte az állatokat, vasvilla nyelével a jámbor barmokat, amelyek bőgtek a fájdalomtól; szíjostorral a szegény lovakat, amelyek keservesen rángatták kötőfékjeiket; de bántalmazta még a fi atal ebeket is, amelyek pedig kutyák szokása szerint hízelkedve húzódtak lábaihoz... És ha elérhette a galambok dúcait, akkor kitépdeste e szelíd madarak tollait. Emberünk alig várta, hogy a verebek megszólaljanak, amelyek csiripelésükkel mindig azt szokták megbeszélni, hogy mi történt az éjjel. Bizonyára tudták ezek a korán kelő madarak, hogy emberünk hány állatot pusztított el az éjszaka, és ezért lármáztak. Mit tehetett a szegény, álmában elfáradt ember? Elment a gyapjas kosokhoz, és megvakargatta a tavaszi szarvuk tövét, mert tudja, hogy ez jólesik nekik. Elment a tehénkéhez, és friss sarjút vitt neki ajándékba. De az állatok szeme továbbra is szomorú maradt.” Romlott lélek álságos bűntudata?! Bárhogy legyen is, a tett fölülírja az álmot. Egy 1833-ban kiadott Álmoskönyv okos versikéje így biztat: „Álom s esős idő magokban elmúlnak. / Hogy olykor betelik néhány látott álom, / Barátom, ámbár mely oldalról vizsgálom, / Csak olyan, mint mikor patkót talál a vak.” Kedves Olvasóm! Álom s esős idő? Ne aludjál, s nem álmodsz!

Kozma Mária