Girbegurba fecsegések 58.

H. G. Wells (1866–1946) angol író A vakok országa című elbeszélésében valaki egy túrabaleset következtében legurult a hegyről a fentről láthatatlan völgykatlan aljában megbújó faluba, ahol csak vakok éltek. „A megvakulás folyamata olyan lassan ment végbe, hogy alig vették észre. Annyit vezetgették a vakon született gyerekeket keresztül-kasul a völgyön, hogy csodálatosan ismertek minden ösvényt, minden zugot, és a faj tovább élt akkor is, amikor ráborult az örök sötétség.” A látó jövevény kezdetben azt hitte, hogy király lehet közöttük, hiszen vakok között a félszemű is király. A vakok azonban nem értették meg a látást, szavuk sem volt rá, és tudós doktoraik, amikor kitapogatták az idegen szüntelenül mozgó szemgolyóját, úgy ítélték meg, hogy ez a fogyatékosság okozza az összefüggéstelen beszédét, a világ téves érzékelését, meg kell gyógyítani, vagyis eltávolítani az ismeretlen dudort a szemgödörből. Az elbeszélés műfajilag utópia. A szó eredete szerint görög, jelentése sehol-hely. Thomas More (Morus Tamás) 1516-ban megjelent Utópia című könyve után a klasszikus értelmezés szerint egyféle úti beszámoló: eltévedt vagy balesetet szenvedett utazó meséli egy sehol-helyen átélt élményeit, ahová véletlenül elvetődött. Az olvasó pedig torzító tükörben láthatja az övétől különböző, mégis arra reflektáló ország és nép életét. Kétféle utópiatípust különböztetnek meg: a pozitív utópiákban a fiktív világ jobb, mint a létező; a negatív utópiában rosszabb és nemegyszer önpusztító. A figyelemfelkeltés rejtett írói szándéka rendszerint keveri a kettőt. Wells elbeszélésében az egyéni és közösségi túlélés érdekében fontossá váló érzékek kifinomulása pozitív üzenet, az életerő dicsőítése, ám negatív vonássá, pusztító akarattá válik a másság elfogadásának lehetetlenségével: vakok között a látó magányos és fogyatékos, világérzékelő mássága, ami előnyére válhatna az egész társadalomnak, hátránnyá nyomorodik a megrögzött előítéletek sodrában. Wells „írói kísérletként a jövendőmondásra” feltalálta az emberek hibernálását, az időgépet, egy egységes európai államalakulat létrejöttét, gyógyszert a gravitáció megszüntetésére, ami lehetővé teszi, hogy az ember kedve szerint lebegjen a világegyetem mélységeiben és magasságaiban, kristálygömböt, amelyben megfigyelheti a marslakók életét, de a megfigyelés kölcsönös, a marslakók is tanulmányozzák a Föld lakóit. Regénye a Világok háborúja – Mars-lakók a Földön alapja lett a huszonhárom éves Orson Welles (amerikai színész, filmrendező) rádiójátékának, amit 1938-ban közvetítettek: valósnak tűnő híreken keresztül, mímelt helyszíni riportokkal megtűzdelve bontakozott ki a földönkívüliek inváziója. A rádiójáték túl élethűnek sikeredett, az újságok úgy számoltak be a hatásáról, hogy New Yorkban tömegpánik tört ki, és az idegenektől rettegő milliók menekültek el az otthonaikból. Hazudtak a remélt olvasottságért. A valóságban dokumentálható káoszról, tömeges öngyilkosságokról, a meneküléssel összefüggő balesetekről, tömeghisztériáról szó sem volt. Ennek ellenére az újságok a terror, ellenséges idegenek, rettegés, pánik, tömeges sokk szavakkal dobálóztak a hírrovataikban. Néhány hét, és az olvasók kezdték is elfelejteni az egészet, amikor megjelent egy közvélemény-kutató felmérése. Ebben olyan, utólag bevallottan légből kapott (!) adatok szerepeltek, mint hogy a rádióadást másfél millió ember hallgatta, ennek harmada értelmezte valóságnak, és százezres nagyságrendű azok száma, akik pánikba estek. Két évvel később Hadley Cantril pszichológus újrakezdte a témát, hatmillió hallgatóról és egymillió menekülőről értekezett. Később is rengetegen elemezték a sosem volt, de éppen a hírek által gerjeszteni próbált hisztériát és mutatták be rajta keresztül a média tömegmanipulációs gyakorlatát. Ám ezeket sokkal kevesebben olvasták, mint a rémhíreket, amelyekben sok „szavahihető ember emlékezett” arra, hogy ő is szenvedője volt a földönkívüli ellenség támadásának. Kérdés, hogy tényleg csak irodalmi műfaj az utópia, legyen az negatív vagy pozitív, és mit kezdjen a tudomány azzal, ha emberek oly módon azonosulnak a fikcióval, hogy már saját „megélt emlékeik” is vannak róla. Az utópia soha nem volt csak az irodalom kelléke. Általános vélekedés, hogy számítógép nélkül ma már nem lehet élni, ami szóról szóra azonban csak azokra igaz, akiket digitális diagnózis ment meg a haláltól, vagy a szakadékba zuhanó turistát helymeghatározó számítógépes program segítségével találják meg. Közben egyre többen értekeznek arról is, hogy a világháló kultusza is egyféle utópia, mert nincs jele annak, hogy a komputerek elterjedésével valójában megváltozna az emberi test felépítése, gondolkodás- és érzelemvilága, merthogy az ember biológiailag nem is alkalmas erre. Mások épp az ellenkezőjét állítják. Mi pedig választhatunk, melyikben higgyünk. Miközben az ész már-már belefullad az információözönbe, az egyéni tudás mégis elcsökevényesedik, hiába, hogy a számítógép az emberi agyat modellezve épül, minél jobban ráhagyatkozunk, annál bénábbak leszünk, ítéleteink is értés nélküli ismétléssé válnak, szakadatlanul mankóra szorulnak. Emlékeink nagy részét sem mimagunk, hanem komputerek tárolják és idézik fel. Vak vezet világtalant?

Kozma Mária