Girbegurba fecsegések 56.

0
13

A hétéves kisgyerek nehéz sóhajától bepárásodott az ablaküveg, aminek orrát, száját nekinyomta. Nevezzük őt Pistikének. Pistike éppen a kora reggeli órákban a ház előtt elzörgő szemeteskocsit bámulja elmélyülten a látványban és a figyelemben. Nézi, ahogyan a kocsi megáll, fürgén leugrik róla két munkás, szaladnak pár lépést, megragadják, maguk előtt görgetik a szemeteskukát, emelik, kiöntik a tartalmát, visszahúzzák a helyére az üres kukát, futva elérik a lassan induló kocsit, füttyentenek, biztosan a sofőrnek, hogy gyorsíthat, mert már megkapaszkodtak, felugrottak az oldalsó lépcsőfélére. Jó nekik, gondolja Pistike, miközben valamilyen homályos, de boldog szabadságot tulajdonít a munkájuknak. Pistike irigyli őket, ha nem is tudná megnevezni ezt az érzést, irigykedik legalább annyira, mint tömzsi és erős osztálytársára, akivel ő, a nyápic nemigen akaszkodott össze, régebben, mert most más a helyzet, nem találkoznak személyesen és „online” egyáltalán nem fenyegető. Kicsivel később, reggelizés közben ki is mondja hangosan, ami jó néhány napja foglalkoztatja: ha megnövök, szemetes akarok lenni. Miért? Mert… ott szeretne futni az utcán, együtt nemrég választott példaképeivel: erősek, izmosak, a szabad levegőn serénykednek, súlyokat emelgetnek, övék az egész utca, amíg végighaladnak rajta, s ha más autó kerül a nyomukba, az türelmesen megvárja, amíg elhaladnak. Pistikét annyira elfoglalja saját elhatározásának szépsége, hogy észre sem veszi, szülei hogyan fojtják vissza a nevetésüket. Pár perc múlva mindhárman el is felejtik, Pistikének kezdődik az online iskola, anyának és apának az otthoni irodai munka. Na és ott vannak/lesznek mindhármuknak a napi kiértékelések, érdempontok, érdemjegyek, arra kell összpontosítani. Pistike nyilván nem tudja, hogy az érdemjegyek a tömeges oktatási rendszer szüleményei. A sok évezredes civilizációs múlthoz viszonyítva alig néhány századot tesz ki az életkoruk. Idők teltével azonban csak izmosodott ez a gyakorlat, rendszerszerűvé vált, versenyhelyzetet teremtett, és már nem is nagyon gondolkodunk ezen, mert rég a mindennapjainkhoz tartozik az, hogy a diák tudását, úgynevezett felkészülését a jövendő életére, valamint a felnőttek szakmai eredményeit mértékegységekben értékeljük és ezeket a számokat tárjuk a világ elé. Ezt bizonyítékként diplomákban rögzítik, és aztán legnagyobb sikerrel a szemellenzős bürokrácia kéri és hasznosítja. Az iskolák eredeti célja a fiatal nemzedékek tanítása volt, bevezetés az írás-olvasás, a tudományok és művészetek világába. Tulajdonképpen minden elfogulatlanul gondolkodó ember tudja, hogy a vizsgán elért számszerű értékelés nem mindig tükrözi a valódi értést, elmélyülést valamely tudományágban, gyakran csakis egyféle bemagolt elméleti tudás, szóbőség, magabiztos fellépés eredménye. A jutalom és az értés közötti egyensúly olyannyira törékeny, hogy jószerével meghatározhatatlan. „Az oktatási rendszer kijelenti – írja Yuval Noah Harari kortárs történész Homo deus: a holnap rövid története című könyvében (2015) –, hogy az érettségi vizsga a legjobb módszer a diákok értékelésére. A rendszernek elegendő hatalma van ahhoz, hogy befolyásolja a felsőoktatási intézmények és akár az állami, akár a magáncégek felvételi követelményeit. A diákok tehát minden erejükkel igyekeznek minél jobb jegyeket szerezni. A leginkább áhított helyeket azok kapják meg, akiknek jobbak az osztályzataik, és akik természetszerűleg támogatják a rendszert, amely ezekre a helyekre juttatta őket. Az a tény, hogy a mindent eldöntő vizsgákat az oktatási rendszer irányítja, hatalmat ad annak, és tovább növeli a befolyását a felsőoktatási intézmények, valamint az állami és magáncégek működésére. Aki azzal érvel, hogy »de hát a diploma csak egy darab papír« és eszerint is viselkedik, az valószínűleg nem fogja sokra vinni az életben.” A diplomák tudomásulvétele mellett (kordivat, hogy az érvényesülés érdekében minél többet érdemes belőlük begyűjteni) azonban nem árt tisztelnünk és elfogadnunk azt is, hogy a saját értékeinek tudatában levő ember nem (csak) a diplomájával, hanem a munkájával keresi helyét az életben, emberi méltósága és erkölcsi elvek alapján cselekszik. Ez szöges ellentéte annak, amikor az „önbecs” és a viselkedés éppen a „csak egy darab papír”-nak köszönhetően válik önhitt rátartisággá, kérkedő fontosságtudattá, ami mások ellenszenvét vonzza, végletes esetben pedig akár teljesítményhajszoló munkamániához vagy más önpusztításhoz is vezethet. Álljon itt sokértelmű példaként a magyar irodalmi groteszk megteremtőjének, Örkény Istvánnak Szakmai önérzet című szösszenete (Egyperces novellák. 1967): „Engem kemény fából faragtak! Tudok magamon uralkodni. Nem látszott rajtam semmi, pedig hosszú évek szorgalmas munkája, tehetségem elismerése, egész jövőm forgott kockán. – Állatművész vagyok – mondtam. – Mit tud? – kérdezte az igazgató. – Madárhangokat utánzok. – Sajnos – legyintett –, ez kiment a divatból. – Hogyhogy? A gerle búgása? A nádiveréb cserregése? A fürj pitypalattyolása? A sirály vijjogása? A pacsirta éneke? – Passz – mondta unottan az igazgató. Ez fájt. De azt hiszem, nem látszott rajtam semmi. – A viszontlátásra – mondtam udvariasan, és kirepültem a nyitott ablakon.”

Kozma Mária