borús égbolt
Girbegurba fecsegések 19.
Wolf Andreas Steinach, a bécsi követ kísérőjeként, Isztambulban 1583-ban fürödni ment. Olyan fontosnak tartotta ezt a különleges élményt, hogy emlékirataiban is megörökítette: „A fürdőkben nagyszerűen éreztük magunkat. Az egyiket nap mint nap felkerestük, csodaszép, nagyszerű fürdő ez, mely ontja a természetes, csaknem forró ásványvizet és berendezése is kitűnő. Hat forrás vize tör elő, ezeknek vize – egyik hideg, másik meleg – egy kővályúba ömlik. A forrásfőből egy kőcsurgón át állandóan ömlik a természetes hévíz, mely oly forró, hogy testünk alig tudta elviselni. A feltörést lezáró márványkövön levő kerek nyílásból, de más kerek nyílásokból is, árad itt a gőz… A törökfürdőkben az ember kitűnő, bár kissé különös gondozásban részesül. A fürdőmesterek lefektetik a padozatra, egyik lábukat a hátára helyezik, majd a láb mozgatásával dögönyözik, ami rendkívül jótékony hatású, kivált az elgyötört utasembereknek. Aztán hátraszorítják a karjait és alaposan megtornáztatják. Végül pedig kezeik közé ragadják a páciens fejét, s ide-oda rázzák, taszigálják, oly mértékben, hogy a nyakcsigolyája szinte ropog, mindez azonban nem okoz ártalmat, sőt nagyon jólesik. Útitársaimmal mindig éjnek idején használtuk a fürdőt, mivel nappal ez csak a törökök rendelkezésére áll.” Akkortájt sok európai utazó álmélkodott a törökfürdők létén, egyáltalán a gyakori fürdőzésen, ami a számukra megszokott életviteltől idegen volt, így tett a spanyol Cristóbal de Villalón is, aki megunta a diákélet egyhangúságát, ezért katonának állt, hamar fogságba esett, és Konstantinápolyban raboskodott: „A török leginkább a mocskosságunkat gúnyolja, mégpedig okkal, mert nincs olyan ember, se asszony egész Spanyolországban, aki a születésétől a haláláig kétszer megfürödne.” A törökfürdőknek különben a házasság előkészítésében is fontos szerep jutott, ugyanis az anyák gyakran itt vették pontosan szemügyre a lányokat és választották ki a fiaik leendő házastársát. Elterjedt szokás volt, hogy a leendő anyós megmosta a feleségjelölt minden porcikáját, így vizsgálva meg, nincsenek-e testi fogyatékosságai. A fürdőben a családok nőtagjai jobban megismerkedhettek, s miközben szemrevételezték a feleségnek való leányzókat, gyakran itt beszélték meg és alkudták ki a hozományt is. Micsoda családi titkok tudói lehettek a fürdőmesterek! Ők az úgynevezett vetkőzőszobákban fogadták a vendégeket, vastag fatalpú papucsot adtak (a forró gőz felmelegítette a márványlapokat), gyolcskötényt a szemérem miatt; ismerték a gyógyhatású olajokat, az emberi test izomzatát és csontozatát, hiszen híresen jó masszőrök voltak. Gulácsy Irén Pest-Buda fürdőváros ősi mecénása című írása 1937-ben jelent meg az Új Időkben közölt művelődéstörténeti sorozatának részeként. „Hogy hazai fürdőviszonyaink vajmi gyarlók lehettek – írja –, ezt a tényt nem nehéz megállapítani a fürdőscéhek ránk maradt reguláiból, melyekből kitűnik, hogy a céh kebelébe tartozó tagok, mellékesen akár még fafaragó, kádszúró [tisztviselő, aki a bordézsma szedését felügyeli], sernevelő, sőt kéményseprő ipart is folytathattak. 1566. augusztus 3. a dátum, amikor a Szulejmán szultán által kinevezett helytartó, Vezír Szokolli Musztafa bejelenti, hogy a pest-budai felettébb bő forrásokra fedelet, azaz fürdőházat építtet, ahol a vándor a földnek szennyétől megvetkezhetik, mert fürdés nélkül szégyen, bűn és betegedés az élet. Neki tulajdonítják a Veli bej-fürdőt. Musztafa azonban nemsokára selyemzsinórt kapott a szultántól, vagyis kivégezték, mert visszautasította egy szultána kezét, szeretett felesége kedvéért, akit el kellett volna küldenie a szultána miatt.” A budai fürdő ma az Irgalmasok Veli bej fürdője néven ismeretes, de már csak a neve jelzi az egykori törökfürdőt. A „fürdőmester” képzett masszőr, de a masszázs már nem alapszolgáltatás, csak kiegészíti a korszerű wellness-módozatokat, amelyek a nemzetközi módit követik, például a divatos finn szaunával. A régi „fürdős” hagyományokat persze világszerte modernizálják nemcsak a használat, hanem a turizmus felfuttatása érdekében is. Ez nagyjából a 18. század második felétől indult, amikor a fürdőzés divattá vált egész Európában, na és a gazdagoknak Európa-szerte illendő volt a nyarat nyaralóhelyeken, fürdővárosokban tölteni. Bár a régi korok klasszikus római fürdőkultúrájának híre-hamva sem maradt, a gyógyfürdőzés tulajdonképpen addig is, vagyis az egész középkor folyamán ismert volt, és a csodák folytán gyógyulók és gyógyulást keresők kultuszhelyként tisztelték a hőforrásokat, gyógyvizeket – annak ellenére, hogy sok szent ember nem szerette a fürdést, vagy nem bízott (?) a csodákban. Szent Jeromos egyházatya (ma a könyvtárosok védőszentjeként is tisztelik) az 5. század elején minden felnőtt embernek megtiltja a fürdést; Konstantin pápa ehhez képest, úgy 300 év teltével, már igencsak engedékeny: megengedi, hogy a felnőttek havonta egyszer megfürödjenek. Ám a közös fürdőzés évszázadokon keresztül nemcsak a keresztény moralisták, hanem az orvosok rosszallásába is ütközött. Igaz, ami igaz, a nyilvános fürdőházak gyakran a bordélyházak szerepét is betöltötték, a gyatra higiéniai viszonyok miatt pedig járványok terjesztőivé váltak. A fürdőzés és még inkább a fürdetés azonban, hatalmi szótól és divattól is függetlenül, ősrégi idők kiirthatatlan, nemegyszer mitológiai alapjaira épült, beavatási, vagy gyógyító, tisztító rítusokkal, amelyeknek táltosok és javasemberek, gyógyítók ismerték a módját. A ráolvasó imák mellé úgynevezett „szólatlan víz” is kellett... Erről legközelebb.
Kozma Mária
.jpg)
.jpg)
