Hirdetés

Girbegurba fecsegések 148.

Kozma Mária
Becsült olvasási idő: 3 perc

Vannak oszloplakó emberek. Hogy hogyan kerültek az oszlop tetejére, annak módja többféle lehet: legtöbben saját akaratukból másznak föl rá, és aztán ott maradnak mindaddig, amíg az oszlop meg nem teszi nekik azt a szívességet, hogy összedől alattuk; vannak kiválasztottak, vagy akik annak hiszik magukat; másokat a társaik tuszkolják felfelé. Mint Sipost, Örkény István Az utolsó meggymag című egypercesének szereplőjét. Csak néhány mondat a történetből, de az egész nem sokkal hosszabb. Tehát négyen voltak. „Neve csak egyetlenegynek volt, jobban mondva, csak ő emlékezett a nevére. Siposnak hívták. A többiek, mint annyi mást, a nevüket is elfelejtették. Négy embernél nem olyan fontos, hogy mindegyiknek külön elnevezése legyen. Egyszer azt mondta Sipos: – Kéne valami emléket hagynunk magunk után. – Mi a csodának? – kérdezte az egyik, aki rendőri felügyelet alatt állt. – Hogy arra az időre, amikor már nem leszünk, maradjon utánunk valami… Mi van valami, ami megmarad? Végül abban maradtak, hogy két kő közé (nehogy a földbe mossa az eső) elrejtenek egy meggymagot. Nem valami óriási emlékeztető, de jobb híján az is megteszi. Az ám! De honnan vegyék? Hiszen ők, amíg a meggyszezon tartott, meggyen éltek, utána pedig összeszedték, apróra törték, és megették a magvakat. Most aztán nem találtak egy fia magot sem. Ekkor azonban a negyedik magyarnak, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet alatt nem állt, eszébe jutott egy meggy… Az a bizonyos meggy olyan magasan termett a lombkorona legtetejében, hogy annak idején nem tudták leszedni. Így aztán ott maradt, és magvára aszott… Kisütötték, hogy négyen, ha egymás vállára állnak, azt az egy szál meggyet mégiscsak le tudnák hozni… Sipos nagy üggyel-bajjal föl is ért, ki is egyenesedett a három társából álló oszlopon. De mire fölért, elfelejtette, hogy miért mászott oda. Egyszerűen kiment a fejéből. A többiek kiabáltak ugyan, hogy hozza le azt az összeaszott meggyet, Siposnak azonban hiába kiabáltak. (Tudniillik, ő volt az, aki nagyothallott.) Most aztán se föl, se le, se té, se tova. Néha mind a négyen egyszerre kiabáltak, de így se tudták a helyzetet megoldani. És úgy maradtak, ahogy voltak, egyik magyar a másikon.” A történetnek az a valóságíze, hogy sok ilyen nagyothalló oszloplakó csücsül a fejünk feletti magasságban, de azok, akik feltuszkolták oda, közben oszlopépítő legókockává változtak, tehetetlenül tipródnak a se té, se tova helyzetben. A történelem leghitelesebb oszloplakója a réges-régen élt Oszlopos Simeon, az 5. századi szíriai aszkéta. Egyes életrajzírói szerint harmincévnyi oszlopos életében az első oszlopának magassága csupán két méter volt, majd mind magasabb, végül az utolsó már tizenhat méter; mások szerint már az első oszlop három méter magas volt, az utolsó pedig húsz. Vajon hogyan építette, ha sohasem szállt le a tetejéről?! Na és miért kellett egyre magasabb oszlop neki? Ráth Végh István így ír róla (A varázsvessző. Bp., 1945): „Sokat koplalt és sokat imádkozott, azonban nem térdelve és összetett kezekkel, hanem álló helyzetben, kiterjesztett karokkal, mintegy keresztet ábrázolva. Egy másik különleges gyakorlatát mélyhajlongásnak nevezném. Ennél képes volt fejét egészen a bokájáig lenyomni, s az ádáz hajbókolást óraszámra ismételgetni. Egy bámulója kíváncsi volt, meddig győzi a szokatlan szabadgyakorlatot, és számolni kezdte a hajlongásokat. A 244-nél ő dőlt ki. Elszédült és abbahagyta. Bámulója persze nemcsak ez az egy volt, hanem ezer meg ezer. Még fejedelmi személyek is felkeresték a szent embert és lerótták hódolatukat, sőt tanácsát is kérték akárhányszor fontos államügyekben. Simeon készséggel adott tanácsokat, s ezek bizonyára jók is voltak, hiszen nem olvasott újságokat. A nagy búcsújárásból egyet nem értek: az élő bálvány csodálói hogy voltak képesek a közelébe férkőzni. A szent ember mégiscsak ember volt, valami keveset mégiscsak adtak neki enni, inni, képzelhető hát, hogy évtizedek alatt milyen irtóztató trágyadomb halmozódhatott fel az oszlop tövében. Ha ugyan a hívők el nem hordták. Talizmánnak.” Mai és régi oszloplakóknak vannak közös eszközeik: egyik a rajongókat gyűjtő beszéd (az örkényi Sipos nagyothalló kisember volt, neki ez sem adatott meg), másik pedig az oszlophoz rögzített lánc, amivel körbetekerik magukat, és ezért lehetetlen elmozdítani őket. A szédülés viszont bárkit utolérhet, hogyha az oszlop megremeg, akár azért, mert kiesik egy oszlopelemként működő emberi váll támasza, akár azért, mert valaki szorgalmasan kapirgálja, mélyíti réssé a köveket összetartó habarcsot. Minél több a rajongó, annál biztosabb, hogy sok talizmán kell, és szét is hordják az egész építményt a körítéssel együtt. Hogy mindez jóformán láthatatlan, oda se neki! Hiszen Simeon oszlopa is összedőlt, az utókor már csak hírből ismeri.



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!