2021, március 1, hétfő.
custom_html_banner1

Girbegurba fecsegések 13.

Az aranysakálról olvastam ez év március elején a másik helyi újságban megjelent tudósításban a következőt: „Aranysakálok jelentek meg Csíkszéken, és noha egyelőre csak néhány példányt észleltek a nálunk nem őshonos ragadozófajból, esetleges elszaporodásuk vadgazdálkodási szempontból veszélyt jelenthet.” Nem őshonos?! Az aranysakál bizony, hogy őshonos nemcsak Csíkban, hanem egész Európában, más kérdés, hogy egy időre eltűnt és megfeledkeztünk róla. A 19. században még közismert ragadozó volt, az erdei farkasnál kisebb, a rókánál nagyobb termetű, legfőképpen a kisvadakra veszélyes, de ha nem talált táplálékot, négy-öt társával falkában akár a vaddisznóra is rátámadt. Élőhelye fokozatosan beszűkült a folyamatos irtás és természeti, környezeti változások következtében, az 1940-es éveket jelölik meg eltűnése időhatárának, kivéve Bulgáriát és Görögországot, ahol tovább élt és ma a védett állatok között tartják számon. Lényeg, hogy élt nálunk is, csak éppen másként nevezték! Az erdélyi májvirág is virágzott/virágzik ma is, mert egyáltalán nincs hatással az életére az, hogy Csíkban kékbereknek, Gyergyóban kopactamásnak hívják. És sok hasonló példát lehetne sorolni. Az aranysakál nevezet Szabó T. Attila Erdélyi Szótörténeti Tárában nem szerepel, és nem lehet megtalálni sem a Magyar Értelmező, sem a Magyar Etimológiai Szótárban. Annyit sikerült kiderítenem, hogy az aranysakál szó eredetét ismeretlennek tartják. Viszont tudott az, hogy hívták nádi farkasnak, így különböztetve meg az erdei farkastól, és toportyánféregnek is. Ezekről viszont tudjuk, hogy tájainkon is éltek. A nyelvészek szerint a toportyán ritkán egyféle összesítő elnevezésként is használatos volt a ragadozókra, nemcsak a farkas és a róka, hanem néhol a medve is beletartozott. És ha már a medve szóba került; Endes Miklós írja 1938-ban megjelent Csík-, Gyergyó-, Kászon-székek (Csík megye) földjének és népének története 1918-ig című könyvében (a címben szereplő dátum ellenére néhol, főleg a gazdasági, művelődési élet leírásában találunk1918 utáni kortárs adatokat is, mint például ez a medvevadászatról): „A legnagyobb példány, amelyet láttunk, 1935-ben esett el… Ezt a példányt az erdőn járó emberek, pásztorok kb. 25 éve ismerték, öreg rabló volt, többször került hajtásba, sőt puskacső előtt is járt… súlya meghaladta a 300 kilót, orra hegyétől utólábának sarkáig mért hossza pedig 240 cm-t tett ki. Bundájának színe feketébe játszó, vörhenyes barna volt. Kitömetett, jelenleg a csíkszeredai főgimnázium tulajdona, de mivel igen ritka példány, szó van arról, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban helyeztessék el. A régi időkben sokkal több volt Csíkban a medve. Beszélnek egy madéfalvi vadászról, ki állítólag 92 darabot, s egy csekefalvi vadászról, ki állítólag 54 darabot lőtt. E sorok írója a Székelyföldön élő vadászok között ismert egyet, ki 35 és egyet, ki 21 medvét lőtt.” Kitömött nádi farkasról, toportyánféregről nem emlékezik meg a történelmi fáma, hiszen a vadásznak nyilván semmilyen dicsőséget nem jelentett az elejtése. A nagyszalontai születésű Arany János ismerte a toportyán megnevezést, használta is a Toldiban, most is, mint oly sokszor, felelevenítve az archaikussá vált szavainkat, de már ő is ismeretlennek vagy tájszónak ítélte, mert lapalji jegyzetben fel is oldotta: toportyán a. m. réti farkas. Íme a vonatkozó rész a 4. énekből, amikor Miklós magányosan elbujdosik a szülői háztól: „Bujdosik az éren, bujdosik a nádon, / Nincs, hová lehajtsa fejét a világon. / Hasztalan kereste a magánosságot, / Mert beteg lelkének nem lelt orvosságot. / És mint a toportyán, ha juhász kergette, / Magát egy kiszáradt nagy nádasba vette: / Ott is azt susogta a nád minden szála: / Széles e világon nincsen árvább nála. / Nádtors lőn az ágya, zsombok a párnája, / Isten kék egével födve a tanyája, / Mígnem a sötét éj szárnya alá vette / S fekete ponyvából sátort vont felette.” Várostörténeti adatokból ismert, hogy a csíkszeredai városi park a 20. század elejéig egy mocsaras, nádas liget volt, ahová az úri népek vadászni jártak, mégpedig vadrécére és nádi farkasra, toportyánféregre, azaz feltehetően aranysakálra. A fogarasi születésű Andory Aladics Zoltán (1899–1990) jövevény volt, nem trunkus, vagyis nem őshonos csíkszeredai, de munkássága révén neves, megbecsült személyisége a városnak. 1927-ben került a városba és aztán haláláig itt élt. Sokan fényképészként ismerték és emlékeznek rá. Ő eredeti mestersége szerint okleveles erdőmérnök volt, tanulmányait Sopronban végezte. Most azért emlékeztetek rá, mert Csíkszeredában az ő javaslatára telepítettek a város közepén lévő ingoványos terület köré kanadai nyárfákat, amelyek szépségük mellett, gyors növekedésüknek és erős vízpárologtató képességüknek köszönhetően igencsak hasznosnak bizonyultak az adott terület kiszárításában. Vélhetően sem a vadrécék, sem a nádi farkasok nem rajongtak az újító erdőmérnökért, ám a nyárfák biztosan. A fák emlékeznek régi gyökereikre, így tartja a mondás. Ugye, nem sértés, ha azt mondom: vegyünk példát róluk.

Kozma Mária

Kapcsolódó cikkek:

Újabb Pfizer BioNtech vakcina érkezik az országba

Újabb 214.110 adag Pfizer BioNTech vakcina érkezik hétfőn az országba. A szállítmány légi úton érkezik Bukarestbe, Kolozsvárra és Temesvárra – közölte a COVID-19 elleni...

Összegzett a polgármester

Újabb pontok eredményeit ismertette Csergő Tibor András, Gyergyószentmiklós polgármestere a kampányban tett 100 napos vállalásaiból. Nem sikerült maradéktalanul teljesíteni az ígérteket, de vannak dolgok,...

Szombati előjegyzési láz

Óránként több mint 18 ezren jelentkeztek szombaton immunizálásra a COVID-19 elleni oltáskampány internetes platformján. A platform „regisztrációs maratonról” számol be Facebook-oldalán, a RO Vaccinare oldalon:...

Legfrissebb