Girbegurba fecsegések 128.

Az embernek jobbára csak fanyar mosolya marad, amikor hasonlóságot talál a rendezettnek mondott polgári család velejárójaként a családi élet központjában álló anyai és egy nagyobb közösségnek parancsolgató kényúri szerep között. E hasonlóság fölvetését Elias Canetti (1981-ben irodalmi Nobel-díjat kapott) írásában olvasom. Az anya hatalma a gyermeke fölött, különösen csecsemőkorban abszolút hatalom, hiszen élet-halál ura, amennyiben tőle függ, hogy megeteti vagy sem a magatehetetlent. Canetti így fogalmaz: „Az anya szemében a gyermek a növény és az állat tulajdonságait egyesíti magában. Ezért ő olyan felségjogoknak örvend, amelyeket az ember egyébként külön-külön gyakorol; növények fölött, amelyeket kívánsága szerint növekedni késztet, állatok fölött, amelyeket fogva tart mozgásukat szabályozva. A gyermek úgy növekszik az anyja keze alatt, mint a kalász, úgy mozdul, mozog az anyja szava szerint, mint egy háziállat. Nincs a hatalomnak ennél intenzívebb formája.” Tömeg és hatalom című szociálpszichológiai könyve 1960-ban jelent meg, egészében azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy a tömegek minden észérv ellenére hogyan és miért engedelmeskednek uralkodók és nem utolsósorban diktátorok parancsainak. A Canetti-féle megfogalmazás szókimondó kegyetlensége az anyai szerepről a köztudatban kényúriból gondoskodó magatartássá szelídül, de amivel kevesebbet foglalkoznak, az, hogy éppen a gondoskodó hatalom intenzitása miatt az anyának igen nehéz később elszakadnia ettől, hátrahagyni a mindenhatóságot és elfogadni a felcseperedő gyermek függetlenségét, a vele szembeni egyenrangúságot, azaz gyakorolnia az „elengedés” művészetét, amit az együttérző és örömteli szeretet árnyal emberivé és „normálissá”. Sajnos az öröm szó a napi gondok szürkeségében veszít mögöttes tartalmából, sokszor csak udvarias formulává válik, amely kiüresedett jólneveltséggel közli például: jól vagyok; örülök, hogy jól vagy. Pedig milyen nagy szükségünk volna rá! Örülni valaminek minden anyagi és eszmei érdekeltség nélkül, örülni őszintén, csak úgy az öröm kedvéért, mint ahogyan ez a gyerekekre jellemző. Arra az örömre gondolok, ami többnyire a gondtalan gyerekek sajátja, és azt hisszük, ez megkülönbözteti őket a felnőttől. Rendkívül könnyű tesztelni egy felnőttet, hogy van-e még a lelkében a tiszta örömre való készségből: adj neki valamilyen jeles napján, névnap, születésnap stb., ajándékba egy ezüstözött diót, tengerparti kavicsot vagy barna, sima héjú, összezárt tenyérben tartva otthonos meleget árasztó vadgesztenyét, valamit, amit oly konokul (felnőttésszel bosszantó feleslegesen) tudnak gyűjteni a gyerekek. Adj a szeretteidnek ajándékba valami hasonlót, s figyeld, hogy tudnak-e örülni neki. Gondolkozz el, hogy te tudnál-e örülni egy ilyen ajándéknak, s kinek mernél adni! A gyerekeidnek? A rokonaidnak? A barátaidnak? Öröm vagy üröm és csalódás a válasz? Szepes Máriának (1908–2007) nincs külön hétköznapi emberi és külön ünnepi írói szerepe, és ettől hiteles az őszintesége. Szavai ajándékok, őt olvasva az ember biztonságban érzi magát a világban, még akkor is, ha ez a világ teli van megfejthetetlen titkokkal. „Az öröm művészete abban áll, írja, hogy önmagából táplálkozik. Nem szorul alkalomra, erőltetett csiholásra, mert akkor szalmalánggá válik, amelynek ellobbanása után mélyebbnek tűnik a sötétség. A gyógyító öröm egyenletes napsütés belül. Ez az élet kiolthatatlan lángja, amely kezdet nélküli s végtelenbe rezgő derűvel világítja meg a körülötte hullámzó erők szimbólumokban kifejeződő jelbeszédét.” Szepes Mária arra tanít bennünket, hogy az öröm, a hit, a szeretet sugárzó, embert megmentő erejét nap mint nap szembeállítsuk a testet-lelket romboló reménytelenséggel, csüggedéssel, haraggal, bosszúval, irigységgel. Kedves Olvasóm! Való igaz, hogy adni önmagában tökéletes öröm lehet. Azzal, hogy adsz, óhatatlanul életre keltesz valamit az elfogadó személyben, mert az adakozásban benne van a viszonzás ígérete, nemegyszer éppen annak az elvárása is. Lásd: választási korteshadjáratok élelmiszer-osztogatása. Idealista megfogalmazás szerint széplelkek számára: aki ad, az adakozóvá teszi a másik személyt is, és mindketten részesülnek az örömből, amit létrehoztak. Mivelhogy az érzelgős pátoszt mindig gyanakvással szemlélem, hozzáteszem, hogy ez utóbbi a valóságnak a szebbik fele! Az adok-kapok örömének árnyoldala zavarba ejtő is lehet: értékes, de kényúri ajándékot kapsz, ráadásul névvel felcímkézve, hogy holnap is emlékezz, kitől kaptad, te viszont nem tudod hasonlóval viszonozni, utálod, hogy ezt elvárják tőled és megaláz, hogy adósnak érzed magad. Arra nincs tanácsom, hogyan őrizd meg közben a lelki békédet… azaz egy-két röpke gondolatom mégis van. Az egyik csak közmondás, de megfontolandó: szégyenlős koldusnak üres a tarisznyája. A másikban nem tudok ellenállni én sem egy kis pátoszközhelynek, közben muszáj kizárnom ebből a rongyrázó ajándékosztogatókat: legjobb adok-kapok ajándék a szeretetből fakadó őszinte mosoly öröme, ingyen van és rögtön visszakapod. Na persze, ha ez elég neked, és az egyetértéshez amúgy is az kell, hogy mindketten így érezzétek.

Kozma Mária

: an accessible web community