Girbegurba fecsegések 127.

A neves amerikai kulturális antropológus, Margaret Mead (1901–1978) merész kérdése saját korában nemcsak a tudományos, hanem a hétköznapi gondolkodásban is megfontolásra adott okot: „Miért van az, hogy az autóvezetést például jogosítvány megszerzéséhez kötik, az ennél sokkal nagyobb társadalmi felelősséggel járó szülői feladathoz viszont nem kell semmiféle igazolvány? Egy évszázada is még a fiatalok családjai is biztosítékot jelentettek: jótálltak a menyasszonyért erkölcsileg és anyagilag is, hozományt letéve, a férfi pedig csak akkor házasodhatott meg, ha volt miből eltartani a családot. Nem csupán együgyű szokás volt mindez. Ezek a közösség hatékony eszközei voltak arra, hogy biztosítsák a gyermekneveléshez szükséges feltételeket.” A párkapcsolatokat azonban régóta sok más egyéb is jellemzi, mint a biológiai reprodukció. Változatos kulturális tényezők tapadnak hozzá. A mai házassági és együttélési, válási, valamint gyermekvállalási és gyermeknevelési szabályok az egyediségben érhetők tetten. Gondoljunk csak a társtalan szülők vagy a sokgyermekes mozaikcsaládok bonyolult feladataira, vagy az egyre gyakoribb, hogy ne mondjam, divatosabb megoldásra, amikor a gyerekek menetrendszerűen, vagyis előzetes megegyezés szerint kéthetenként vagy havonta költöznek az elvált szüleik egyikétől a másikhoz. Ha a szülők egy városban laknak és a társadalmi helyzetük is hasonló, jó gyakorlati megoldásnak tűnik, mert a válás traumája csökken, vagy amikor a szülők gyűlölködnek és szeretetválasztásra próbálják kényszeríteni a gyerekeiket, hasztalanná válik. Az évek csakúgy repülnek, és már itt is van az igazi önállósodás, a felnőttkor küszöbe: az iskolásévek vége, szakmaválasztás, munkába állás. Vagyis mindaz, ami az ifjú nagykorúságát hivatalossá teszi, egyféle beavatási szertartás fontossága, amikor a közösség érett felnőtté nyilvánítja őt. Valaki viccesen (?) úgy fogalmazott, hogy az ősrégi, úgynevezett törzsi beavatást, ami például a fiúk számára olyan erőpróba volt, mint a nagyvadra való vadászat, ma a sofőrvizsga helyettesíti. Ám addig még az iskolapadban kell ücsörögni: a gimnáziumban. A gimnázium görög szó, eredeti jelentése sportpálya, sportcsarnok, az ókori athéni iskoláknak fontos helye, ahol a diákság naponta kötelező testnevelő gyakorlatokat végzett. Az elméleti oktatás lényeges eleme az volt, hogy a nebuló egy puha viasszal bevont fatábla segítségével megtanuljon olvasni és írni. Homérosz két nagy elbeszélő költeménye, az Iliász és az Odüsszeia volt minden tudás kulcsa. Ebből ismerték meg a görögség történelmét. Tizennyolc éves korukban beosztották őket valamelyik katonai csapatba. Huszonegy évesen váltak igazi felnőtté, amikor megkapták a páncélt, sisakot, dárdát, és ettől kezdve a városállam teljes jogú tagjaként a harctereken vagy a békés életben a közösség által rájuk osztott feladatokat végezték. A szabályokat nem követő, a szokástól eltérő, azaz deviáns viselkedést szigorúan megtorolták a nevelők, az ilyen tanulót kegyetlen szigorral megrendszabályozták és a helyes útra terelték, vesszőköteggel és verésekkel mutatva az irányt. A rendszer ez volt a görög példát követő római iskolákban is, de tulajdonképpen századokon át meghatározta az európai nevelési elveket. Már akkor sem helyeselte mindenki. Quintilianus, akinek Szónoklattan című műve (i. u. 94–95) tankönyvi alapja lett a retorika tudományának, azt vallja, hogy a szónoklás megtanulása valójában csak hozadéka az ember egész körű nevelésének, amelynek eszményképe a kimondott szó és a gondolat egysége és harmóniája kell hogy legyen. Quintilianus így vélekedik a tanulók veréssel való fenyítéséről: „Azt, hogy a tanulókat verjék, a legkevésbé sem helyeslem, bár bevett szokás, és Krüzipposz görög filozófus sem kifogásolja. Először is csúf és megalázó dolog, és kétségkívül igazságtalan is. Másrészt, ha valaki olyan alantas jellem, hogy szidással nem lehet megjavítani, az a veréstől inkább megmakacsolja magát, mint a leghitványabb rabszolga.” Mégis mivel lehet megmagyarázni, hogy miközben a Szónoklattanát tanították és tanulták évszázadokon keresztül, ha egy diáknak nem sikerült elég jól elsajátítania, kaphatott akár egy büntető „körmöst” vagy biztató nyaklevest is, ellentmondva a tanult tananyag elveinek? Persze okos szövegek bemagolása és szolgai ismétlése igencsak messze áll a kimondott szó és a gondolat egységének és harmóniájának ideáljától. Meg aztán „okos” szóval is lehet vészesen bántani a renitenskedőt. Ilyenkor a szülők vagy más nevelők kezében a vesszőköteg szálai szavak vagy néma elvárások lehetnek. Mivel igazából nem kíváncsiak az okítottnak sem a lelkére, sem a saját gondolataira és vágyaira, csak annyit akarnak, hogy hatalmukban tartsák, azt tegye, azt mondja, ami nekik tetszik, és így megfeleljen az „utódról” alkotott elképzeléseiknek, vagyis annak, hogy éppen milyen embert akarnak faragni belőle. Ha a nevelők törekvéseit siker koronázza, igencsak büszkék, leginkább saját magukra. Ami viszont mindenekelőtt hiányzik az ilyen nevelő és nevelt kapcsolatából, az a szeretetteljes megértés és az együttlét öröme. Ezt pedig sem pénzzel, sem erőszakkal, sem szövegmagoltatással nem lehet megszerezni.

Kozma Mária

: an accessible web community