Girbegurba fecsegések 124.

Van egy szép, jelképes bölcsességgel dúsított mondás, amely érzelmes, érzelgős szövegekben, emberi viselkedéskutatásban, sőt életmódtanácsokban is gyakran felbukkan: jól csak a szívével lát az ember. Politikai, gazdasági és más tudományos elemzésekben viszont még nem olvastam, nem hallottam, de ez nem zárja ki azt, hogy ne lenne benne igazság. Behunyt szemmel, a környezet kizárásával, meditációs gyakorlatokkal, vallásos elmélyülést idéző módszerekkel, a világot átfogó szeretettel lehet közelebb jutni a megértéséhez, az átéléséhez. Ám ennek kapcsán föl lehet tenni azt a kérdést is, hogy valaki, akinek van szeme, tud gondolkodni, hogyan és miért választhatja azt, hogy ne lásson, ne szemlélődjön, ne az ésszel való értelmezéssel próbálkozzon, hanem inkább vonuljon vissza a saját, fallal körülvett világába. Inkább él vakon, minthogy szembesüljön a csúf valósággal? Önvédelem? Túlélési stratégia? Várakozás csendben a jobb napokra? Egyéni döntés vagy sorsszerűség, belső látás vagy külső szemlélődés, szilárd meggyőződés vagy önös számítás: miféle belső-külső iránytű után mozdul az ember? Inkább kérdések özöne vesz körül, mint a megnyugtató válaszoké, úgyhogy mindez csak fecsegés, bárki elvehet belőle, vagy kiegészítheti a saját tapasztalatával, ha van hozzá kedve és ideje. A fecsegés persze leginkább vége-hossza-nincs párbeszédben teljesedhetne ki igazán. Én csak annyit tehetek, hogy mások gondolatait, történeteit idézem. Most éppen Daniel Goleman kortárs amerikai pszichológus, viselkedéskutató Fókusz című könyvéből egy bekezdést: „Az öntudat nem más, mint az a nélkülözhetetlen fókusz, amellyel ráhangolódhatunk saját belső hangunkra, amely iránytűként segít bennünket életünk során. És e belső radar segítségével tudjuk eldönteni, mit tegyünk, és mit ne tegyünk. Ezen a belső kontrollon múlik, hogy jól vagy bizonytalankodva éljük le életünket.” Kedves Olvasóm! Vajon milyen lehet ez a mások feletti hatalmat ilyen-olyan szinten gyakorló emberben? Abban, aki már egyáltalán nem bizonytalankodik, hogy szerinte mi a jó és mi a rossz, mert úgy tudja, és azt hiszi, hogy a hatalom a legjobb radar. A látszat ugyanis ezt sugallja, mert a hatalmasoknak állandóan rajongók raja zümmög a fülébe, addig dicsérik és hozsannázzák tetteit és szavait, amíg aztán már ő lesz saját maga legnagyobb rajongója, megesik, hogy nem képes szembesülni az igazsággal még akkor sem, amikor immár senki más, csupán egyes-egyedül ő zümmög elhaló hangon saját magának. Diktátorok sorsa ez. De én most vidámabb anekdotát mesélek a 18. században élt vak leányról és Franz Anton Mesmerről. Mesmer csodadoktor, ha a korabeli hírlapokban olvasunk róla, akkor gúnyverseket és rajongó ódákat egyaránt találunk. Kezdetben természetes mágnesekkel, a régi magyar nyelv szerint delejjel gyógyított. A gyógyító művelet annyiból állt, hogy a betegek körülültek egy delejes tárgyat. Ma újra virágkorát éli az egykori delej: mágneses nyakláncok, csuklópántok, sőt párnák és lepedők is vásárolhatók jó drágán, hiszen az egészséget árazzák, ami bizony mindenkinek drága. A szakértők azt mondják, hogy ezeknek a mágneses eszközöknek a tudomány mai állása szerint nem bizonyítható semmilyen hatása az egészségre vagy a betegségre. Mesmer egy idő után rájött arra, hogy az orvosló delejt ő maga is hordozza, ezért már mágneses valamik nélkül, kézrátevéssel gyógyított, utóbb már a fizikai érintést is szükségtelennek tartotta, mert akár vastag kőfalon keresztül is, kinyújtott kezével, azaz távgyógyítással egészségesre delejezte a jelentkezőt. Bár a bécsi orvosi egyetemre is járt, tevékenysége miatt az orvosi fakultás kuruzslónak nevezte és kitiltotta a karról. Ettől ő még csodadoktor maradt, rajongók százai vették körül, na és biztosították a megélhetését. Az anekdotabeli vak leány története akár viccesnek is felfogható. Állítólag a lány apjának feljegyzéseiből ismeretes. Zongoraművésznő volt, a királynő kedvence, négyéves korában vakult meg, Európa leghíresebb orvosai sok-sok évig hiába próbálkoztak a meggyógyításával. Mesmernek sikerült, a lány napról napra kezdett egyre jobban látni. Természetesen élesen-tisztán a delejező mestert látta meg először, aki éppen a kezével hadonászott előtte, a lány hála helyett elszörnyedt, és így szólt: „Micsoda szörnyű látvány! Ilyenek az emberek?” A lányt Mesmer orra riasztotta meg leginkább, amire ezt mondta: „Micsoda csúnya, közönséges és illetlen testrész!” Elég talányos, hogy egy fiatal vak lány számára mi számíthatott akkoriban illetlen látványnak. Mivel addig tapogató érintéssel tájékozódott a világban, valahonnan ismerős volt neki. Ennél is érdekesebb a befejezés: a lány nem akart látó lenni a látók csúf világában, és visszavonult a vakságba, jobban mondva a zenébe, ahol nem is kell látni, elég hallani. Nehéz elhinni, hogy a fenti anekdota hiteles történet is egyben. Babits Mihály 1928-ban született verse viszont fölfed egy titkot a tagadhatatlanul hiteles belső iránytűről: „Megmondom a titkát, édesem, a dalnak: / önmagát hallgatja, aki dalra hallgat. / Mindenik embernek a lelkében dal van, / és a saját lelkét hallja minden dalban. / És akinek szép a lelkében az ének, / az hallja a mások énekét is szépnek.”

Kozma Mária

: an accessible web community