Girbegurba fecsegések 123.

Azt mondják, a csodavárás a tudomány meg a józan ítélőképesség ellentéte; mondják, hogy a lélek küzdelme a reménytelenség elhatalmasodása ellen vagy a tehetetlenség közepette az istenektől várt segítség, bizodalom abban, hogy a jó is megtörténhet. Ám nemcsak lelket melengető csodák vannak, hanem félelmetesen iszonyúak is, a kíváncsiak mehetnek csudalátni, ha valahol például állati vagy emberi szörnyeteg születik. Így válik, mint annyi egyéb is, illúzióvá, kétarcúvá a csoda: egyet fizetsz, kettőt kapsz, mondhatnánk reklámnyelven. A valamikori vásári ponyvafüzeteknek egész műfaja alakult ki ebben a témában, a mai szószólók ősei, azaz a vásári kikiáltók dobpergéssel és hangos szóval adtak hírt az ilyen ponyvafüzetekről, és a vásári könyvárusok számolták a krajcárkákat, ha a szörnyszülött iránti borzongásnak keletje volt. A magyar monstrumcsodának, már akiről az első írásos adatok léteznek, erdélyi kapcsolata is van. Amint Ráth-Végh István Magyar kuriózumok című könyvéből (1934) megtudjuk, a kétfejű csodaszörny 1620 augusztusában született egy szlovákiai, Lőcse melletti Görgő nevű faluban. Lerajzolták és egyleveles nyomtatványt, szórólapot is készítettek róla. Az akkori vásárok ponyváin igencsak kelendő áruk voltak az ilyenféle összehajtott papírlapocskák vagy apró füzetek. A görgői szörny gyermek egyik feje meghalt, írták, de a másik a gyerekkel együtt élve maradt, s az élőt meg is keresztelték. A monstrum születésének igazi jelentősége, vagyis írásban rögzítésének oka az a tény volt, hogy ugyanazon a napon tévedt a világba, amikor a besztercebányai országgyűlés Bethlen Gábor erdélyi fejedelmet I. Gábor néven magyar királlyá választotta. A kor hírmagyarázói, vagyis akkortájt a jósok (olykor ma is elkelne ez a megnevezés) a két nevezetes eseményt egymás mellé tették és az elősorolt jelekből kihámozták a jövendőt. A bécsi jövendölők azt mondták: a torz fej, amely a természetesnek a fejtetőjére nőtt, nem más, mint maga Bethlen Gábor, aki a törvényes király fölé akar emelkedni. Ámde a torz fej még azelőtt meghalt, hogy megkeresztelték volna, közölték, tehát a pogány törökkel szövetkező Bethlen Gábor is el fog pusztulni. Hogy a meg nem keresztelésen kívül mi történt az elpusztult fejjel, arról nem szól korabeli orvosi látlelet és fáma. Ám ennél is érdekesebb a jogi doktorok értekezése arról, hogy milyen jogok illetik meg a kétfejű embert. Ha például nemes úr gyermeke és megéri a nagykorúsítását, akkor a hagyatékból egy vagy két részhez formálhat-e igényt? Esetleg mindkét fejnek külön-külön is joga van a vagyonhoz, vagyis testvérek esetében a kétfejűt két rész illeti meg? Ki gondolná, hogy volt olyan jogászember, aki éveket szánt a kérdés részletes kifejtésére, s hogy a magyarázatot és eljárást agyafúrt jogi disszertációjában aprólékosan ki is dolgozta? A szerző neve J. O. Seyferth, művének címe A kétfejű ember jogai (1750). A szerző okoskodásainak leghosszabb és legelképesztőbb részét a házasságról írtak teszik ki, merthogy bizonyára ritka eset, hogy kétfejű gyermek szülessék. Még ritkább, hogy megérje a felnőttkort. Legritkább, hogy házasodni akarjon. Ám ha ez mégis bekövetkezik, akkor ennek az égvilágon semmi jogi akadálya nincs. A jogi fejtegetés itt témájához illően kétfejű szülött: komolyság és pajzánság bólogat egymásnak. Nyilván az élet ennél sokkal egyszerűbb: ki akarna kétfejű férfiú menyasszonya vagy kétfejű leányocska vőlegénye lenni?! De hát ki tudja! A házasságban és az életben sokszor fontosabb a vagyoni állapot, társadalmi helyzet stb., mint a „fej”. Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a kétfejűség szellemének haladó öröksége megmaradt, azóta is fellelhető hasonló csűrés-csavarás mind a jóslatokban, mind a jogalkotásban. A szellemi kétfejűség veszélye általában nem érzékelhető rögtön, mert nincsenek is külső jegyei, mivelhogy a monstrumfej belül van: megbújva az amúgy láthatatlan lélekben. Van dolguk bőven a jósoknak és a jogalkotóknak! S nem is lehet remélni, hogy ezek a szörnyfejek csak úgy elpusztulnának maguktól, hiszen mindig vannak elszánt rajongók, akik életben tartják a szörnyeket, dédelgetik s kedvtelve nézegetik, ahogyan mind nagyobbra cseperednek. Az igazi csodavárók persze nem ilyenek. Az igazi csodavárás valóságos emberi érzés, szépsége és hite van… Lehet, hogy olykor nevetséges a józan tudomány előtt, néha csak szájtáti törpeség, máskor viszont költők lírai hadviselése az óriás, rideg szörnyvalóság ellen. Olyan, amilyennek Babits Mihály írja a Levelek Irisz koszorújából kötet versei között (1902–1908): „Húnyt szemmel bérceken futunk / s mindig csodára vágy szivünk: / a legjobb, amit nem tudunk, / a legszebb, amit nem hiszünk. // Az álmok síkos gyöngyeit / szorítsd, ki únod a valót: / hímezz belőlük / fázó lelkedre gyöngyös takarót.”

: an accessible web community