Girbegurba fecsegések 122.

Az ókorban élt római vígjátékíró Plautus mondásainak komolyságát igazolja, hogy szállóigévé váltak: Gyakorlat teszi a mestert; Ember embernek farkasa; Többet ér egy szemtanú, mint tíz fültanú. Maradjunk ez utóbbinál. A szemtanú az a személy, aki mivel jelen volt, a saját szemével látott egy bizonyos eseményt, hitelesen meggyőzhet annak valós voltáról. A fültanú viszont csak hallomás után beszél. Na és lehet-e hitelesebb szemtanú egy királynál, akiről minden időkben hajlamosak elhinni az alattvalói, hogy ő a legfőbb bölcsesség megtestesítője is? Ha a király azt mondja, hogy útja során sárkányokat látott, óriási hangyákat, aranylevelű szőlőtőt, melynek gyökere kristályból van, és levelei alatt smaragdok nőnek, meg olyan madarakat, amelyeknek körme arany, hosszú hajú tengeri sellőket… ezt mind-mind illik elhinni, cáfolni veszedelmes merészség. Ám ennél is fontosabb, hogy a király a messzi Keleten találkozott egy boldog békében élő néppel, tagjai haragot, gyűlöletet, gonosz indulatokat nem ismernek, szelíd a lelkük és erős az öntudatuk, és ez módfelett megdöbbentette a királyt. Nem tréfadolog, mindezt valóban leírta egy hadvezér-király, méghozzá szemtanúnak állítva magát. Szó mi szó, a királyok és hódító hadvezérek úgynevezett ellenséges földön mindig megdöbbennek, ha szelíd és békés emberekkel találkoznak, mert ha így van, akkor minek oda idegen vezérség, s minek oda rendcsináló törvény, ha nincs és nem is várható rendetlenség. Így hát jobb, ha nem akarnak hinni a szemüknek és megdöbbennek. Ez legalább őszintének tűnik. A szelíd emberek után a király kutyafejűekkel találkozik, akik jövendőmondó fáról mesélnek neki. Ez a Hold fája, amikor rásugározza a fényét, akkor bármely kérdésre igaz feleletet ad. Az igazság persze az, hogy ez a hadvezéri királyi utazás nem ma történt. A szemtanú szerepében tetszelgő király Nagy Sándor (i. e. 356–323), Makedónia királya, az európai történelem számára mai napig a hadvezetés egyik legnagyobb tekintélyű alakja, aki hatalmát Indiáig terjesztette ki, elfoglalva a görögök által akkor ismert világ nagy részét. A fenti látványosságokról és csodás alakokról abból a levélből lehet tudomást szerezni, amit a király Arisztotelésznek, az ifjúkori nevelőjének írt. „Nagy Sándor fájdalmasan tapasztalta – írja a legendás levelet elemezve és idézve Fónagy Iván művelődéstörténész, a mélylélektan úttörő kutatója A mágia és a titkos tudományok története (Bp., 1943) című könyvében –, mennyire igaz volt, amit az emberek a fáról mondtak. Bevezették a szent ligetbe, hódolatukat fejezték ki a fának, és megkérdezték tőle, mikor fog meghalni Nagy Sándor. A fa eleinte nem felelt, mert a Hold felhő mögé bújt. Amikor megcsillant koronáján a holdsugár, Nagy Sándor fülét hangok ütötték meg. A fa megszólalt, görög nyelven beszélt: »Életed vége felé jársz, Alexandrus. A következő év május hónapjában Babilonban meg fogsz halni, mégpedig olyan ember keze által, akiben a legjobban bízol.« A nagy király elsírta magát. Hiába vigasztalták a barátai. Mikor még egyszer a fához fordultak, azt is megtudták, hogy milyen körülmények között hal meg. Nem vas által, hanem méreg által.” Nagy Sándor tényleg Babilonban halt meg harminchárom éves korában. Hogy milyen betegségben? A korabeli orvosi tünetleírások a mai napig tartó elemzések ellenére csak feltételezésekre utalnak. Toxikológus szakemberek körében felmerült a mérgezés gyanúja is: feltehetően a fehér zászpa növényből készített mérget kevertek a borába. Nagy Sándor alakjához fűződő legendák sokaságából a legtanulságosabb a halálához kapcsolódik. Halála előtt Nagy Sándor magához hívta tábornokait és elmondta nekik utolsó három kívánságát: Koporsóját korának leghíresebb orvosai vigyék a vállukon. Szerzett kincseit, az aranyat, ezüstöt, drágaköveket szórják szét a sír felé vezető úton. Kezei lógjanak ki a koporsóból, hogy mindenki láthassa azokat. Meglepődve, az egyik tábornok megkérdezte ezeknek okát. Nagy Sándor megmagyarázta: Akarom, hogy korom kiemelkedő orvosai vigyék a koporsómat, hogy mindenki láthassa, mennyire tehetetlenek ők a halállal szemben. Akarom, hogy a földre szórják kincseimet, hogy mindenki láthassa, hogy amit itt a Földön szerzünk, az itt marad. Akarom, hogy kezeim a levegőben lógjanak, hogy az emberek láthassák, hogy amikor a legértékesebb kincs, az idő, véget ér, ugyanúgy távozunk a világból, mint ahogyan születtünk: üres kézzel. A legenda Nagy Sándor bölcsességét hivatott hirdetni, a valósághoz nincs köze, ám ha arról van szó, akkor „hiteles” szemtanúk mindenhez akadnak.

Kozma Mária

: an accessible web community