Girbegurba fecsegések 120.

Vajon mit tesz a bolygóval az ártatlannak tűnő cselekedet, hogy nap mint nap vásárolunk valamilyen ruhaneműt, amit alig használunk, majd lecserélünk egy másikra? A divathajhász öltözködés a környezet ellensége, mondják a Zöldek, mert az egyik legnagyobb környezetszennyező a világon: a textilfestékek, valamint a műanyagból készült kelmék mérgezik az előállítóit, nemegyszer a viselőit is, a folyókat meg a talajt, a gyapotföldek sivatagosodást okoznak, a műanyagok mikrorészecskéi már mindenbe befurakodtak, jelenlétüket állítólag az emberi vérben is sikerült kimutatni, és ezek tetemes része származik a ruhákból. A kimosott ruhát textilöblítővel illatosítják, amit majd a habfürdőkkel tisztára mosdott és kozmetikai krémekkel, izzadásgátlókkal, parfümökkel (gondoljunk az előállításukra!) illatosított ember vesz magára. Csupa illat (menő divatos márka) minden egy jól öltözött társaságban, gyakran orrfacsaró „élvezet” az összes vegyüléke, méreg lehet az asztmásoknak és allergiásoknak, de ki merné szagnak nevezni, hiszen éppen azt, vagyis a környezeti bűzt és a testszagot hivatott elfedni. Amióta világ a világ a város mindig büdösebbnek bizonyult, mint a falu. A híres ókori egyiptomi város, Alexandria nemcsak kereskedelmi központként volt nevezetes, hanem textilneműiről és bőrmegmunkálásáról is, i. e. 100-ban a városban úgy próbálták semlegesíteni a mindent elborító kézműves szennyszagot, hogy külön erre a célra az utcákon árkokat ástak, amikben éjjel-nappal illóolajos füstölőket égettek. Az ókori Róma utcáin vizeletgyűjtő hordók voltak, ezek tartalmát a cserzővargák, posztóványolók és mosodák használták fel, a benne lévő szúrós szagú ammónia jó tisztítószer. Az ipari bűz történelmi folytonosságában átlengi, összeköti az évszázadokat. A 17–18. századi Kolozsváron a Szappanos utca, vagyis a szappangyártók városrésze az egész környék legbüdösebb helye a majd tisztaságot hozó szappan alapanyagától, a fövő marhafaggyútól és avas zsírtól. A környezeti ártalomba mindenkor beletartozik a foglalkozási ártalom is, amely azokat érinti, akik ilyen helyen dolgoznak. Az orvosok az ókortól vizsgálják ezt, a babiloni, egyiptomi és görög orvosok is megfigyeltek és leírtak valamilyen adott munkafolyamathoz köthető kórságot. A foglalkozásokhoz viszonyított betegségek rendszerszerű leírását, azaz a munkaegészségügy fogalmi megteremtését Bernardino Ramazzini (1633–1714) olasz orvos nevéhez kötik. A 18. századi orvosok munkáikban rendre közzéteszik tapasztalataikat a betegségek foglalkozásköri összefüggéseiről. A magyar orvos-történészek e témában elsők között Bél Mátyás pozsonyi humanista tudóst említik, aki a bányászok betegségeiről ír. Erdélyben Pápai Páriz Ferenc Pax Corporis könyvéből A reszketegségről és a kéz, láb, nyelv s egyéb tag eleséséről című fejezetből megtudhatjuk: „A vénségi hideg erőtlenség, vagy néha, mint az ötvösökben és bányászokban kiváltképpen a reszketésnek nagy okai a kénesős és egyéb ártalmas bészívott mérges párák s gőzölgések.” Kibédi Mátyus István Marosszék főorvosa magyar nyelven elsőként ír részletesen a bányászok sajátos megbetegedéseiről, valamint a korabeli erdélyi kézművességben fellelhető környezeti ártalmakról, említi többek között a kelmefestők és a textilfehérítéssel dolgozók gyakori fejfájását és az asztmát. Az éltető égnek tisztátalanságairól és dögletességeiről című közegészségügyi írásában undokságnak ítéli meg a szappanfőzők, posztófestők, vargák, tímárok, szűcsök műhelyeit és tevékenységét is, akik úgyszintén „mindenkor újabb-újabb undoksággal megfertőztetik a maguk házok körül szélesen kiterjedve az ájert… A vargák, tímárok, szűcsök műhelyei, ahol hogy a bőrről az alatta lévő húsos hártyát lehúzhassák, és a szőrt lekopaszthassák, előre azt félig elrothasztják, melyet valahányszor megforgatnak és lábaikkal megtapodnak, utálatos büdösséggel az egész szomszédságot mindannyiszor betöltik. Sőt ő maguk is annak utálatos szagától sokszor okádoznak.” Nemcsak a szappanfőzők, posztófestők, szűcsök büdösítették az ájert, emellett a városlakók „a mosadékleveket, pervátákat” is az utcára öntötték, és „a döglött macskáknak, kutyáknak testét is ott engedték elsenyvedni… Ha vajon mehet-e az ájernek veszettsége annyira, hogy attól valamely helységben valóságos pestis támadhasson?” Sajnos igen! A „jó egészség megtartásának módját fundamentomosan eléadó” tudós orvosdoktor nem hiába féltette az ájert: alig néhány év múlva, 1770-ben Erdélyt pestisjárvány sújtotta. Mátyus István tiszta, éltető levegő iránti szenvedélyes követelése korában süket fülekre talált. Ma vajon meghalljuk a hasonló érveléseket, vagy csak ámítjuk magunkat, miközben ideig-óráig a valóságos szagokat elfedik a rafinált illatok?

Kozma Mária

: an accessible web community