Girbegurba fecsegések 115.

A mindenkori hatalmi cenzúra és az ebből következő öncenzúra örök érvényű alapkövetelménye kordában tartani az alkotói kedvet. Szellemi nyaktiló: 1928 novemberében a Népszava újságban, aláírás nélkül jelent meg Költők a szellemi nyaktiló alatt című írás. Persze már akkor is csak „öngyilkosjelöltek” írtak alá ilyenféle cikkeket. A könyvtörténet szerint a leghosszabb ideig hivatalban lévő főcenzor három és fél évtizedig (1770–1804) buzgólkodott a hatalom szolgálatában, a neve Franz Karl Hägelin. Célratörő ügybuzgalma hajmeresztő együgyűséggel keveredett, talán ez a példaadó bárgyúság biztosított neki előkelő helyet az osztrák–magyar monarchiabeli művelődéstörténetben. Cenzor lexikon című könyvében rögzítette a szabályait. Egy színpadi művet például úgy kell megrendszabályozni, hogy se egyházhivatali, se vallásos kifejezések ne szerepeljenek benne, se a forradalom, a szabadság és egyenlőség említése és semmi, ami szerelmi életre vonatkozik. A felvilágosodás szó a legnagyobb merénylet az államhatalom ellen, olyannyira tiltott, hogy nyilvánosság előtt még a nappali világosságra sem szabad utalni, s aztán ennek következtében a sötétségre sem. A szabályok a cenzorokat is figyelmeztették megbízatásuk bonyolult hatáskörére, mert egy színmű könnyen megbotránkoztathatja a közerkölcsöt nemcsak szavakkal, hanem mozdulatokkal is. A könyv komédiája című művében (1937) Ráth-Végh István felsorol néhány irányelvet a Cenzor lexikonból, ezekből szemelgetek. A párbeszéd ne botránkoztassa meg a közönséget. Minden kétértelműséget törülni kell. Célszerű, hogy a cenzor minden előadáson részt vegyen, nehogy a színész jelentőségteljes hallgatás-szünetekkel, gesztusokkal, arcjátékkal, hanghordozással ártatlan mondatoknak más értelmezést sugalljon. Császár, király, pap nem lehet színpadi alak. Minden bibliai utalás törlendő. Nem hangozhat el semmi olyan, ami a közembert elriasztja a hazafias eszméktől és a katonai szolgálattól. Házasságtörésről semmilyen körülmények között nem eshet szó, mert „az államnak fontos érdeke, hogy a törvényes házasságok és törvényes születések előmozdíttassanak” – Hägelin saját ügyességével példálózik ebben a cikkelyben: egy színdarab azzal a felháborító jelenettel végződött, hogy a szerelmes pár bement egy házba. Ám ő bölcsen segített a szerzőn: „Beiktattam a darabba egy jegyzőt, s ez a párral együtt lépett be az ajtón. Így a közönség azzal a megnyugtató érzéssel távozhatott a színházból, hogy odabenn a házban, rögtön megtörtént a hivatalos esküvő.” Szigorúan tilos volt szabadságról, egyenlőségről beszélni. Hägelin meg is magyarázza, hogy miért: „Gyakori hangoztatásuk oda vezethet, hogy a közönség füle megszokja őket; zsarnokság, despotizmus és hasonló szavak kihúzandók.” Hogy teljes legyen a Hägelin-féle cenzúra szigora, 1774-ben tiltott könyvnek nyilvánítják a tiltott könyvek listáját tartalmazó kiadványt. Az oka az volt, hogy igencsak keresett és szórakoztató olvasmánnyá vált, a hatalom pedig nem szereti, ha istenítés helyett kinevetik. A nagyműveltségű kortárs: Voltaire, akinek nevét együtt emlegetik a francia felvilágosodással, ugyanakkor összeállította az ajánlott, kötelező és egyedül helyes olvasnivalók lajstromát Isten könyvtára címen. Ez az „az ízlés temploma, ahol minden könyvet a múzsák keze javítgatott és kurtított meg” – mármint az ő keze. A felvilágosodás gondolkodói egyáltalán nem tartották tiszteletben a régi szerzőket, illetve műveik eredetiségét, sokszor saját ízlésüknek megfelelően lerövidítették, átírták azokat. Így tett a magas irodalom nevében Voltaire is a 16. század legnagyobb francia humanista reneszánsz író, Rabelais művével, amely többé-kevésbé mindig is tiltottnak számított az egyház és az állam kicsúfolása, alantas beszéde, nyílt szexualitása és hasonló temérdek ok miatt, de nem sok sikerrel, mert továbbra is a vásári komédiázások közkedvelt előadása maradt. Voltaire egy-két tollvonással és nagy buzgalommal kirostálta belőle mindazt, ami „politikum, szeméremsértő, ocsmány romlottság, tájnyelvi, trágár, tehát nem irodalmi” sajátosság, addig-addig, amíg már alig volt köze az eredetihez. Voltaire-nek ez az alkotása egyféle érdekesség marad az „Isten könyvtárában”. Mint ahogyan Goethe Faustjának a cenzor által átírt változata is: harisnyakötő helyett karkötő vált illendővé, kebel helyett ajak, mindez a szöveget értelmetlenné tette ugyan, de legalább erkölcsös volt. A mindenkori cenzúra éber őrző-védője a kultúrafogyasztó alattvalónak. Éberségének örök dicsősége a Panoráma 1923. márciusi lapszáma, amelyben a vezércikket törölték, és helyette egy rajzot engedélyeztek: előtérben egy ugató kutya, háttérben púpos tevék kanyargó sora. Ki ne értené! A kutya ugat, a karaván halad. Nyilván a cenzor nem volt állatbarát, azt hihette, teve és eb egykutya.

Kozma Mária

: an accessible web community