Gazdasors

domjan_levente_uj-300x283Szépvízen vasárnap délután – és a megyében még ki tudja hol, amiről híradás nem érkezett – jégeső verte földig a zöldségeskerteket, gyümölcsösöket, a településnek is hírnevet szerző káposztaföldeket. Pár kilométerrel arrébb már a szárazság, a csapadék-utánpótlás híján a növényeket, állatokat fojtogató meleg okoz a gazdáknak fejtörést, veszteségeket. Máshol a vihar után olthatták a villámcsapástól lángra kapott istállókat, csűröket. Könnyek, gazdasorsok, az elmúlt egy hét híradásaiból kiragadott esetek: néhány sor az újságban arról, hogy valahol egy év vagy egy élet munkája pillanatok alatt tönkrement.
Katasztrófák persze mindig is voltak, de minden csapás egymás hegyén-hátán valahogy nem természetes. Még akkor sem, ha a mezőgazdaságban köztudottan minden tevékenység az Isten szabad ege alatt zajlik: így a kockázati, bizonytalansági tényezők is fokozottabban érvényesülnek. A gazdák most is csak találgatni tudják, hogy az első rendként vágott szénafű után kiújul-e még a kaszáló, lesz-e még takarmányként értékesíthető sarjú. A lassan, de biztosan fonnyadó kukoricásokból lesz-e szemes takarmány, lesz-e tápanyagdús, tömörített siló. Lesz-e mivel etetni ősztől tavaszig azt a tehenet, aminek tejéért a feldolgozók megszégyenítően alacsony árat fizetnek, vagy azt a juhot, sertést, lovat, növendéket, amiért a kupecek egy éve is, most is nevetséges árat ígérnek. Lesz-e mit, kinek és mennyiért pénzzé tenni azt a pityókát, amiből idén – ugyancsak az aszály miatt – tyúktojásnál nagyobb gumók aligha teremnek. Lesz-e egyáltalán annyi, amiből – nemhogy a házra vagy a gyermek taníttatására – csupán a vetőmagra, gépre, talajmunkálatokra, növényvédő szerekre, műtrágyára fordított lejek visszaperegnek. Ha nem, tovább fogynak az elődöktől örökölt vagyonkák, ismét vékonyodnak a bukszák, tovább ürülnek a gazdazsebek. Fogy a türelem és a lelkesedés. Apad a bizalom, a mezőgazdaság jövőjébe és a vidék megtartó erejébe vetett hit. A munka és a bosszúság, a csalódottság és az elkeseredés ellenben csak deged. És szép lassan ürülnek ki a porták, gyomosodnak az udvarok, a felhagyott területek.
De aki nem falun és nem a mezőgazdaságból él, néhány gazdatüntetésen kívül mindebből bármit is aligha észlelhet. A piaci standok holnap is tömve lesznek, az áruházak és a szupermarketek polcai továbbra is roskadásig teltek, a kivikszolt, fajansszal borított terek ontják a jót, télen-nyáron mindent megteremnek. A neonfényben pompázó zöldségeket sosem veri el a jég, a színes kínálatot sosem csappantja az aszály, a húskészítményektől, tejtermékektől érdemben sosem könnyülnek a polcok: a fogyasztói szemmel tehát minden szép és csodálatos. Csak a gazdák elégedetlenkednek, folyvást panaszkodnak, támogatást kérnek és kapnak, ennek ellenére hangoskodnak, zúgolódnak, tüntetnek. És az árukban dúskáló fogyasztó nem érti, hogy a nagyáruházak külföldről importált bőségétől a becsülettel dolgozó székely paraszt emberek maholnap éhen veszhetnek.
Fiatal és idős gazdaként, székely, a gazdálkodói életformába belenőtt parasztemberként mit kell még kibírnia az embernek? Hány csapást? Egyet, kettőt, ötöt, tízet? Hány szűk esztendőt? Egyet, kettőt, ötöt, hetet? Mit kell tennie, hogy az általa előállítottat más is értéknek tekintse? A sok műanyag mögött újra meglássák, észrevegyék az igazit, az őszintét, az eredetit.
A tejet, a sajtot, a húst, a hagymát, a pityókás kenyeret kínáló székely gazda nem koldus. Nem tartja könyöradományokért a markát: azt kínálja, amije van. Keze munkájába a könnye és a lelke is belevegyül. Addig becsüld, amíg él. Addig vegyed, amíg lehet.

Domján Levente