Érettségi találkozók idejét éljük, a minap volt egy utóballagásunk. A székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium 1998-ban végzett XII. E római katolikus filológia osztálya tanulóinak volt húszéves érettségi találkozója. De azon a napon még féltucatnyi osztálytalálkozó résztvevői fényképezkedtek a neves skóla környékén. Az előző napon kegyeleti látogatást tettünk az elhunyt tanár, plébános, lelki vezető Botár Gábor sírjánál, ahol imáinkkal, gyertyagyújtással emlékeztünk a tragikus körülmények közt elhunyt társosztályfőnökre. Mintha csak a mi érzéseinket fejezte volna ki a felirat a csíkszentgyörgyi temető kapuján: Akit szeretünk, azt nem feledjük el soha. Holtak a holtakkal, élők az élőkkel. A szombati napot emlékmisével kezdtük, ahol a hajdani latintanár, Fejér Lajos plébános idézte fel a régmúlt időket, emlékezett az időközben elhunyt tanárokra, figyelmeztetett az igazság, a szépség és jóság életparancsaira. A közös fényképkészítés után következett az osztályfőnöki óra, amely hagyományosan névsorolvasással kezdődött. A hajdani harmincegy osztálytársból tizenkilencen jelentek meg az emléklustrán, számoltak be nevük, életük változásairól. Tizenkilenc életregény hangzott el, az osztályfőnökével húsz, mintegy bizonyítandó, hogy az élet sokszor akár a fantáziánál is különb történeteket képes teremteni. Győztes és bizonytalankodó egzisztenciák vallottak az elmúlt húsz év eseményeiről, nemzetközi érdekeltségű cégek sikeres alkalmazottai, itthoni magánvállalkozások igyekvő dolgosai szóltak életükről, családi és közösségi gondjaikról. Hittel, esetleg vallás és Isten nélkül való élés, idegenben való érvényesülés, hányódás, létbizonytalanság, itthon maradás, idegenség, szeretetkapcsolatok, család, gyereknevelés, magányosság, igazságosság, bürokrácia, létbiztonság, múlt, jelen, jövő – ezek voltak a beszámolók leggyakoribb kulcsszavai. Megnyíltak a határok, sodródnak a szívek Magyarországon, Ausztrián, Németországon, Skandinávián, Irakon, a kurdok földjén, Franciaországon, Olaszországon keresztül, míg hazaérnek és örömbe öltözködnek. Párkapcsolatok, munka- és önkiteljesítési lehetőségek viszik az embert otthonról haza. Elidegenedés a múlttól, a gyermekkortól, a szülőktől, szülőföldtől: keserű-édes életélmények. El kell szenvedni a hivatalok packázásait, a névváltoztatás vagy -megtartás buktatóit. Örömök, sikerek, beteljesülések. A beszélgetés tanulságai bármely élettanácsadó intelmeinek hatékonyságával felérnének! Beszédes, hogy a kisközösségnek Facebook-oldala is van, oda gyűjtik emlékeiket. Czeizel Endre genetikus fogalmazta meg a gondolatot hajdan, hogy a vérségi kapcsolatokon túl az osztálytársi közösségeknek van erős személyiségépítő, megtartó ereje. Ez most határozottan kitűnt a tizenkilenc „életmeséből”. A több mint három órát tartó „osztályfőnöki óra” alatt valóban testvéri beszélgetés alakult ki az osztály tagjai között, olyan őszinte megnyilvánulások születtek, hogy osztályfőnökként az volt az érzésem, még szülőnek, édesanyának sem vallottak volna őszintébben, még testvérrel sem lettek volna segítőkészebbek. És folyik-folyik az életek odüsszeája. Nincs ilyenkor boldogabb a tanítóembernél, aki a lámpás jegyében született. Örvend, hogy ismerőse, barátja lehet ilyen bölcs, tapasztalt, világjárt embereknek, akiknek életéből annyit, de annyit lehet tanulni. Elváláskor a lelkekben újra felzeng a Gaudeamus igitur. Örvendezzünk tehát, mert helye van bennünk a Reménységnek! Lőrincz József