Fesztiválok bódulata

Olyan valószerűtlen élményeket nyújtanak idén a nyári fesztiválok, mintha a két évig elhúzódó járványügyi korlátozások miatt most jelentkeznének közösségünkön a kollektív elvonási tünetek. Mintha egy hollywoodi sci-fiben találná magát az ember hirtelen, fura lények között, akikkel mindenféle furcsaságok történnek. Előfordul ilyenkor, hogy úgy érzékeljük a valóságot, mintha lassított felvételen néznénk újra saját emlékeinket. Halljuk saját magunkat, amint éppen ezt vagy azt mondunk másoknak, és nem hisszük el. „Én ilyet biztosan nem mondtam” – motyogjuk magunk elé bámulva –, „ez az élethelyzet csak a moziban fordulhat elő, ott is csak akkor, ha gyenge a forgatókönyv”.
Még az az egészen hétköznapi történések is szürreálisnak hatnak. Olyannyira, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni: érzékszerveink átvernek bennünket. Lehet, hogy semmi sem valódi. Pláne olyankor tűnik hihetetlennek, amikor a fesztiválnapok másnapján szembesülünk a napi hírekkel. Tisztára mintha A tanú című kultuszfilmből megelevenedne Virág elvtárs, és közölné: „A nemzetközi helyzet egyre fokozódik”.
Mennyire más hatása van ennek a mondatnak a film eredeti, szarkasztikus hangulatához képest. Igaz, az a kommunista diktatúrában, de békeidőben készült. Mondhatjuk persze, hogy béke van most is nálunk, és ebben igazunk is van. A szomszéd országban ellenben már sokadik hónapja lövik egymást a felek. Valamennyien a bőrünkön érezzük, hogy minden megdrágult. Az infláció aljas, sunyi módon lopja ki a pénzt a zsebünkből. Az élelem bérét – ahogy egykor Hofi Géza, a mára már klasszikussá vált humorista fogalmazott.
Lehet, emiatt is van sokkal nagyobb kedvünk fesztiválozni. Mert legalább addig nem kell szembesülnünk a valósággal, amely olyan, mint egy szép, tulipános kert. Nem rózsás. Persze lehetne sokkal rosszabb is. Ez kétségtelenül igaz. Elnéztem a szombati pityókafesztiválon, ahogy az egyik versenyző csapat tagjai önfeledten énekelnek. Mosolyognom kellett. Nem lenézően, ironikusan, hanem egyetértően. Azt gondoltam: ezeknek az embereknek igazuk van. Egy kicsit még irigyeltem is virágos jókedvüket. Meg egy kicsit hálás is voltam nekik: egy apró kis morzsa az ő jókedvükből átragadt rám is. No meg megragadt a memóriámban a Prisma Fotóklub szabadtéri kiállításán látott egyik kép is. Mărtinaș Cristian Alea iacta est, azaz A kocka el van vetve című alkotása.
A Dob-Ban Fesztivál szombati koncertjei után egy kicsit el is gondolkodtam rajta. Kedvenc filozófusom tanításai jutottak eszembe az emberiséget irányító dionüszoszi és apollóni elvekről (a helyes megfejtők között most sem sorsolok ki semmit). Ugye a görög mitológia két istensége közül Apollón a rend, a racionális gondolkodás istene, míg Dionüszosz a bor és a tánc, az irracionalitás és a káoszt istene. Kedvenc filozófusom tanítása pedig úgy szól, hogy az embernek mindkettőre szüksége van. Elvégre így születtek meg a művészetek, például az ókori görög tragédia a „zene szelleméből”.
Lehet, ez a fesztiválok értelme. Attól tartok, ha nem lenne meg a közösségi élmény, ha nem lennének művészetek, ha nem lenne zene, se humor – beleértve az iróniát és a szarkazmust is –, akkor ezt a világot nem lehetne elviselni.

Kiss Előd-Gergely

: an accessible web community