Fesztiválnapló

Sikeres kiadást zárt a Csíkszeredai Régizene Fesztivál! Az 1980-tól szinte évente megrendezett fesztivál az idén is bizonyította életképességét!
BEVEZETŐ ESEMÉNYEK. A Nyári Egyetem ideje alatt, a fesztivált megelőzően két koncertet hallgathatott a közönség. Az első koncertet az angol származású, Bázelben élő lantművész, Sam Chapman adta. Programjának címe: Harmóniákon merengve…, a hallgatók lelkét hivatott visszavezetni egy elfelejtett, nyugodtabb világ felé. Persze ez nem ment egyik pillanatról a másikra, de ha eléggé nyitottak voltunk a gyengéd hangú lant hangjának hallgatására, lassacskán kinyíltak füleink, már jobban hallottunk, a hangokon túli, áhított belső csendet. Eszembe jutottak René Clemencic szavai, aki 2008-ban, a Szent Kereszt Plébániatemplomban tartott clavichord-koncertje előtt mondott: a koncert elején még nem, de meglátják, hogy öt-tíz perc elteltével akár még a fűszál növekedését is hallani fogják. Valahogy így volt ez Chapman estjén is: a lant hangját fokozatosan tudtuk befogadni, amely aztán megteremtette a lehetőségét annak, hogy az elkövetkező napok zenei eseményeit kellő nyitottsággal fogadjuk. Chapman gyönyörű, tiszta játéka magával ragadott, hagyta, hogy becsukott szemünk előtt egy kényszerűségből elnyomott, vágyott világ vagy életérzés feltörjön. Játékában, a fantáziákban és ricercare-okban helyes arányban jelent meg a rubato-játék, amely elengedhetetlen része a zenei értelmezésnek.
Nehéz írni a következő három eseményről. Azért nehéz, mert sajnos a Fesztivál történetének egyik legmeghatározóbb alakjától, Kobzos Kiss Tamástól kellett a zenészeknek elbúcsúzniuk. Az elmúlt fesztiválon még gyönyörködhettünk játékában, szuggesztív énekmódjában… 2015 novemberében pedig elhunyt. Az ő tiszteletére szerda délutánra megemlékező kerekasztal-beszélgetést tartottak, a házigazda, Boér Károly vezetésével. Körében részt vett még Pécsi L. Dániel, gyermekkori jó barátja, Csörsz Rumen István és Sudár Balázs, tanítványai, illetve Erdal Şalikoğlu, szintén tanítvány, 25 évig igen közeli barátja, előadótársa. A közel kétórás beszélgetésen felidézték emberi és zenészi múltját, eredményeit, és arra a magatartására hívták fel a figyelmet, hogy mennyi mindent tett akár csak a csíkszeredai fesztiválért is, tanácsaival, tetteivel állandóan segítve, előremozdítva azt. Ezt követte két rövid koncert, mindkettő a Kobzos által legfontosabbnak tartott kapcsolati sík mentén, a török zene világából. A Çanlar, amely törökül lelkek-et jelent, illetve Erdal Şalikoğlu léptek a közönség elé. Fellépésük meghitt tiszteletadás, főhajtás volt Kobzos előtt. Talán meghittebb, mint majd a másnapra meghirdetett Kobzos Kiss Tamás Emlékkoncert. Előbb a Çanlar meditatív jellegű dervis szertartászenét játszott, meghitt, bensőséges hangulatot teremtve vele: a török érzésvilágot közvetítette felénk. A meghittséget talán akkor éreztem igazán, amikor Erdal Şalikoğlu hangszerével azokból az énekekből válogatott és énekelt nagyon meggyőző, végtelenül átélt hangokkal, amelyeket korábban Kobzossal közös fellépéseiken is.
ELSŐ NAP. A múzeum belső udvarának erkélyéről szóló fuvola-fanfár megnyitó hangjai után útjára indult a 33. Csíkszeredai Régizene Fesztivál. A megnyitót két koncert követte, mindkettő a várudvar színpadán. Elsőként, immár a nagyobb közönségnek szóló Kobzos Kiss Tamás Emlékkoncertet tartották meg. Ezen felléptek azok, az idén meghívott együttesek, akik korábban együtt muzsikáltak vele. Jelen volt az örök barát és zenésztárs Erdal Şalikoğlu, a Çanlar együttes, a bécsi Unicorn együttes és a budapesti Musica Historica. Olyan műveket adtak elő, hol közösen, hol pedig külön-külön, amelyeket valaha együtt játszottak Kobzossal. A bécsi Unicorn együttes, a fesztivál fő meghívottja, ismét magas színvonalú előadással készült. Oswald von Wolkenstein késő középkori zeneszerző szerelmes szövegű költeményeiből és ritkán hallható többszólamú műveiből hoztak egy csokorravalót. Számomra az együttes zenei kifejezésmódja legjobban Wolkenstein többszólamú kompozícióin keresztül érvényesült, amelyekben az ars subtilior stílusjegyei, ritmikai sokszínűsége a leginkább előtérbe kerül.
Az első késő esti koncertet a Mikó-vár bástyatermében a svájci The Little Light Consort adta. Öt viola da gamba – öt zizegő, de egyben öblös hangú barokk vonós hangszer: nem is kell más egy nap tökéletes lekerekítéséhez. Lebegni lehetett a zümmögő harmóniák között. Főként műsoruk második felében. Ugyanis itt hangzottak el olyan művek, amelyek kifejezetten gamba-consortra készültek, amelyekben maguk a szerzők ezt jelölték is. Az első három szvittel szemben, amelyeket bármilyen hangszeregyüttes játszhat, tehát akár fúvósok is, a hátralevő négy mű kifejezetten gambákra készült, vagyis vonós hangszerekre, amelyek már ezen hangszerek megszólaltatási sajátosságait szem előtt tartották.
MÁSODIK NAP. A Barokk Fesztiválzenekar idén késő barokk–kora klasszikus műveket hozott. A Barokk Fesztiválkórussal kiegészült együttes, amelynek felkészítője Ványolós András volt, dinamikus előadásában két erdélyi szász egyházi szerző, Johann Knall (1734–1794) és Philipp Caudella (1771–1826) egy-egy műve hangzott el, Knallnak egyik, a nagyszebeni műfajnév-használat szerint dictumnak nevezett kantátája, illetve Caudella motettája jól példázta, mennyire kicsi volt a lemaradás szász vidéken a nyugat-európai zenei nyelvezethez képest. Bár volt lemaradás, ha a Kárpát-medence történelmét nézzük, de a köztudatban élő 30–40 év helyett a szászok tekintetében csupán mintegy 15 évről beszélhetünk. Ezt a két vokálszimfonikus művet két hangszeres darab keretezte. Előbb egy sinfonia hangzott el, J. S. Bach 1726-ban, Lipcsében komponált Geist und Seelewirdverwirret kezdetű kantátájának nyitánya, záróműként pedig a másik neves – a kortársak szemében még híresebb – szerző, G. Ph. Telemann Vízi zenéje. Az elmúlt évhez hasonlóan az idén is jelentős részt vállalt Kasza Roland, a Nyári Egyetem tanára ütőcsapata: az egyébként is programcímeket viselő tételeket ötletes aláfestésekkel színezték, még jobban kiemelve Thetisz tengeri nimfa játékosságát, a patakok és források nimfáit, a najádokat, az erőteljes görög szélistent, Æolust, vagy az ünneplő tengerészeket. A viharzó Æolus-tételben a kórus is nagyszerűen szerepelt: tovább értelmezte a zenekari interpretációt, így a tengert korbácsoló vihar (eső → zivatar → villámcsapás → viharos széllökések imitálása révén) még szemléletesebbé vált. Hangulatos koncert volt.
A napot az Olaszországban élő Cipriana Smărăndescu és a Németországban élő Hegyi Gábor közös koncertje zárta. A csembalón vagy pozitív orgonán játszó Smărăndescu és a natúrtrombitán játszó Hegyi közös produkciója helyes levezetése volt a második napnak. A Fesztiválzenekar műsorát szervesen folytatva, ők is főként a késő barokk német műveiből válogattak. G. Ph. Telemann D-dúr trombita concertója és D-dúr trombitaszonátája, illetve G. F. Händel D-dúr trombitaszvitje, amelyek orgonakísérettel hangoztak el. E három mű megfelelően változatos teret biztosított Hegyinek, hogy elénk tárja a barokk natúrtrombita adottságait, lehetőségeit, egyedi hangját. Ezt a három művet közbeékelte Smărăndescu szólójátéka, immár csembalón, aki J. S. Bach, illetve Ch. Petzold billentyűre komponált darabjaikból és szvittételekből összeállított műcsokrokat adott elő.
HARMADIK NAP. Délelőtt Reneszánsz Gyermeknap a Mikó-vár udvarán, majd pedig délután 5 órától a baróti Kájoni Consort, fél hattól pedig a bukaresti Lyceum Consort egy-egy rövid előadásában főként 16. századi német és szász műveket sorakoztatott fel. A Kájoni Consort egy általánosabb, átfogóbb hangképét adta a reneszánsz Közép-Európának, érintve J. Honterus Odae cum harmoniis című énekgyűjteményét. A Lyceum Consort pedig, hasonlóan a The Little Light Consorthoz, jól felépített és végigvezetett műsorukkal az intavolatúráktól közelítettek az önálló hangszeres darabok felé, csak ők blockflötéken keresztül. A két együttes a régebbi fesztiválok hangulatát idézték fel bennem!
A nagykárolyi Carmina Renascentia a műzenében sokszor megjelenő népi jellegre próbálta felhívni figyelmünket: műsorukban német népi ihletésű dalokat és táncokat sorakoztattak fel, átívelte a 15–17. századokat, érintve végül néhány erdélyi sváb dalt a 18. századból, amelyeket még Deák Endre alkalmazott együttesére.
A budapesti Musica Historica azt a színvonalat hozta, amit megszokhattunk tőle a korábbi évekből. Idén a német jellegű francia tánc, az allemande adta az alapötletet, amelyet minden oldaláról körüljártak – mintha célfényeket használtak volna Európa színpadán –, megadva a lehetőségét annak, hogy ráeszméljünk, mennyire átszőtte ez a ritmika, az allemande-tánc páros, középgyors lüktetése a 16–17. század zeneirodalmát.
Az est utolsó, színpadon fellépő együttese a párizsi-csíkszeredai XVIII-21 Le Baroque Nomade volt. Párizsi, mert oda való az együttes. Viszont, mivel erre a fesztiválra olyan műsorral jöttek, amely egyaránt érintett – Schubert dalain keresztül – bécsi műzenét, az erdélyi jiddis dalok világát, illetve a magyarországi Rózsavölgyi Márk művészetét, aki szintén ötvözte kora kultúráinak zenei nyelvezeteit, adott volt az alkalom, hogy ismét együtt játsszon kelet-európai zenészbarátaival, a Codex együttes néhány tagjával, akikkel már többszöri közös projektben találkoztak. Műsoruk szűk időszakra terjedt ki, a 19. század első évtizedeire, amikor még Bécs volt az európai kultúra gócpontja (az 1830-as évektől Párizs veszi át a szerepet). Ebben a gyűjtőtégelyben találkozott Schubert a jó hangú Solomon Sulzerrel, a Stadttempel zsinagóga kántorával, akinek hangja állítólag lenyűgözte Schubertet, mikor a Der Wanderer dalát meghallgatta vele. Talán ennek apropóján készült a 92. zsoltár héber nyelvű feldolgozása bariton szólóra és vegyes kórusra. Másrészről pedig maga Schubert számol be barátjának az őt ért magyaros hatásokról, amelyek gyümölcsözően hatottak dallam- és ritmusvilágára. Tehát már egy egészen szűk miliőben észrevesszük azt, mennyire nagy hatással lehetett egymásra e három kultúra Bécsben. De nemcsak Bécsben, hanem a közeli Budapesten is, amely ekkor tájt erős osztrák befolyással bírt. Ott az osztrák és zsidó dallam- és ritmusvilág mellett a cigányos jellegű muzsika is rányomta bélyegét a zenés alkalmakra. Ezért választott a francia együttes műsorába a neves Rózsavölgyitől is egy csárdást. Mindent egybevetve, az énekesnő, Cyrille Gerstenhaber plasztikusan szép hangjával, a korabeli klarinéton játszó spanyol Carlos Cerrada Cuesta, illetve az együttes egészséges összjátékának köszönhetően jó hangulatú, magas színvonalú koncertnek lehettünk tanúi.
A fesztivál harmadik, és egyben a nap utolsó, késő esti koncertjét most is nagy érdeklődés fogadta, az ad hoc összeállt Trio Barocco együttes zárta a maratoni, hatkoncertes napot. Mihail Ghiga, bukaresti barokk hegedűs és viola d’amore-játékos, Hunyadi Koppány csíkszeredai barokk hegedűs és Erich Türk, kolozsvári csembalista-orgonista: ők hárman vállalkoztak arra, hogy a híres Bach-család utolsó jelentős tagjainak egy-egy ritkán hallható művét megmutassák a hallgatóságnak. Tanulságos volt meghallgatni, hogyan változott meg, alakult át az apa, J. S. Bachhoz képest négy legjelentősebb zeneszerző fiának nyelvezete: Wilhelm Friedemann, Carl Philipp Emanuel, Johann Christoph Friedrich, illetve Johann Christian. Aznap este mind a négyüktől szerepelt egy-egy alkotás. Míg az öreg Bach stílusa mindig is erős ellenpontozó, sűrű zenét képviselt, addig a fiúk zenéi az újabb, levegősebb, érzékenyebb stílusban készültek, lépten-nyomon találkozunk a tercpárhuzam keltette dallamossággal: ezek a művek más lassan a klasszicizmus felé nyitnak. Ezekben a darabokban Ghiga és Hunyadi kissé ragasztottabb vonókezelését jónak tartottam, míg az öreg Bach két szonátájában nehézkes hatást keltettek. Erich Türk játéka, főként C. Ph. E. Bach szólócsembalóra készült fisz-moll fantáziájában, egészen kifinomult volt, minden megvolt benne, ami fantáziává varázsol egy művet.
NEGYEDIK NAP. Az utolsó nap a fesztivál megfelelő levezetése volt. Ezen a napon volt a Fesztivál két kihelyezett koncertje is: a Székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatal dísztermében lépett fel a kolozsvári Transylvania Barokk Együttes, a belgiumi Il Festino pedig a gyergyószárhegyi Kultúrotthonban. Mindkét együttes a „könnyebb” irodalomból, a német érett és késő barokk szerzőktől válogatott.
A magyarországi Musica Profana nevükhöz méltóan jó hangulatú, világi muzsikát hoztak. A 17. század szórakoztató német táncainak és „karakterdarabjainak” mustrája volt ez. Előadásukat jó összjáték jellemezte, mind nagyon magabiztosan kezelték hangszereiket (ide értve Andrejszki Judit énekesnőt is).
Az idei fesztivál koncertjeinek sorát a bukaresti Madrigal – Marin Constantin Kamarakórus zárta. Őket a csíkszeredai Codex Együttes és Budapestről Kónya István egészítette ki. Szép összjátékát tapasztalhattuk a két együttesnek illetve előadónak! Bakfark Bálint (1526 k.–1576) brassói születésű kiváló lantjátékos és zeneszerző életművére alapozva azt tárták a közönség elé, miként alakult, változott a 16. században a zenei értelmezés az ő és kortársai munkája révén, vagyis hogy a kórusművek hogyan hatottak a hangszeres irodalomra. Több madrigál hangzott úgy el, hogy hallhattuk előbb magát a kórusművet, de utána rögtön annak consort-hangzású megfelelőjét vonós hangszerekkel vagy furulyákkal-vonósokkal, vagy épp a kórusmű szóló lantátiratát Kónya előadásában. Az itthon oly rég hallott Madrigál Kamarakórus a tőlük megszokott kiegyenlített, kerek hangszínnel énekelte mind akár a késő középkori Francesco Landini madrigálját, az Ecco la primaverát, vagy az érett reneszánsz Pierre Sandrin bensőséges hangulatú, a régi kedves emlékekről szóló Doulce mémoire kezdetű kórusát, mind pedig Hans Leo Hassler késő reneszánsz könnyedséget árasztó gagliard-ját, a fesztivál jelmondatát is adó Tanzen und springen kezdetű kórusművét. Reméljük, még módunkban lesz hallani őket városunkban.

Cs. Szabó András

: