Fesztiválmazsolák

Vasárnap késő este ért véget a Csíkszeredát megmozgató egyik jelentős zenei fesztivál, a Csíkszeredai Régizene Fesztivál. A harmincharmadik kiadás apropóján a hat nap alatt megtartott tizennyolc színvonalas koncertből kiemelünk hármat, amelyek irányjelzők lehetnek a régizene, a régizenélés művelésében.
Elsőként a Régizene Fesztivált megelőző lantest mellett állunk meg egy pillanatra, az Angliából származó, a svájci Bázelben élő Sam Chapman koncertjénél. Bár azóta eltelt egy hét (július 12-én, kedden volt, a Petőfi Kávéházban), illetve sok jeles koncert is, de mégis a fülemben cseng még néhány harmóniája.
Tökéletesen érvényesült a műsorfüzetben hirdetett légkör: sokunknak sikerült megtalálni belső harmóniánkat, azt a világot, amelyet a mindennapi, közvetlen környezetünk zajai, fényei, zavaró „disszonanciái” elnyomnak, háttérbe szorítanak. Persze ez nem ment egyik pillanatról a másikra, de ha eléggé nyitottak voltunk a gyengéd hangú lant hangjának hallgatására, lassacskán, néhány mű vagy tétel meghallgatása után kinyíltak füleink, már jobban hallottuk azt, a hangokon túl pedig az áhított belső csendet. Chapman gyönyörű, tiszta játéka (és itt most nem intonációs szempontból értem ezt, hanem a játékmód átgondoltsága, értelmes volta tekintetében) magával ragadott, hagyta, hogy becsukott szemünk előtt egy kényszerűségből elnyomott, vágyott világ vagy életérzés feltörjön. Játékában, a fantáziákban és ricercare-okban helyes arányban jelent meg a rubato-játék, amely elengedhetetlen része a zenei értelmezésnek. Eszembe jutottak René Clemencic szavai, aki 2008-ban, a Szent Kereszt Plébániatemplomban tartott clavichord-koncertje előtt mondott (nem szó szerinti az idézet): az elején még nem, de meglátják, hogy öt-tíz perc elteltével a fűszál növekedését is hallani fogják. Valahogy így volt ez Chapman estjén is: a lant hangját fokozatosan tudtuk befogadni, amely aztán megteremtette a lehetőségét annak, hogy az elkövetkező napok zenei eseményeit kellő nyitottsággal fogadjuk.
*
Fesztiválról fesztiválra vannak új meghívottak, akik legtöbbször új szemléletmóddal lépnek a színpadra. Viszont vannak a visszatérő, alapító tagoknak számító együttesek, akiknek előadásai kedves, régi fesztiválemlékeket idéznek, súlyt helyezve arra az akaratra, hogy hasonlóan kell tovább is haladni a megkezdett úton. Ilyen többek között a bukaresti Lyceum Consort. A fesztivál tematikájához igazodva idén német madrigál-intavolatúrákat és német nyelvterületen fennmaradt hangszeres darabokból hoztak egy csokorral. Az intavolatúra az az eljárás, és abból származó lejegyzésmód, ahol a már meglévő többszólamú kórusműveket (a reneszánsz zenei termésének nagyobbik része ez) valamely hangszerekre, hangszercsoportra, consortra alkalmazták, hogy úgy is játszható legyen. Tehát valahol a kórusok kettőzése ez, ahol a hangszerek ugyanazt vagy hasonlót játszanak, mint az énekesek dallamai. Sajnos, időszűke miatt kicsit gyorsan haladtak műsorukban, de mint mindig, ez a fellépésük is jól szervezett, végigvezetett volt. Az egymást jól érző, összeszokott együttes helyes képét adták annak a törekvésnek, hogy a reneszánsz kori kórusmű-dömping után, a hangszerek fejlődésével egy időben, tudatosan alakítsanak ki azoknak megfelelő zeneirodalmat. Így veszi át a barokk korszak elején a hangszer a vezető szerepet.
Remélhetőleg ezután is résztvevője lesz a fesztiváloknak a Lyceum Consort, de akár a baróti Kájoni Consort is!
*
Hasonló szemléletmód és műsoralakítás jellemezte a zárónapon, vasárnap fellépő bukaresti Madrigal – Marin Constantin Kamarakórus műsorát is. Őket a csíkszeredai Codex Együttes és Budapestről Kónya István egészítette ki. Szép összjátékát tapasztalhattuk a két együttesnek, illetve előadónak!
Bakfark Bálint (1526 k.–1576) kiváló lantjátékos és zeneszerző életművére alapozva azt tárták a közönség elé, miként alakult, változott a 16. században a zenei értelmezés az ő és kortársai munkája révén, vagyis hogy a kórusművek hogyan hatottak a hangszeres irodalomra. Több madrigál hangzott úgy el, hogy hallhattuk előbb magát a kórusművet, de utána rögtön annak consort-hangzású megfelelőjét vonós hangszerekkel vagy furulyákkal-vonósokkal, vagy épp a kórusmű szóló lantátiratát Kónya előadásában.
Az itthon oly rég hallott Madrigál Kamarakórus a tőlük megszokott szép kerek hangszínnel énekelték mind akár a késő középkori Francesco Landini madrigálját, az Ecco la primavera-t, vagy az érett reneszánsz Pierre Sandrin bensőséges hangulatú, a régi kedves emlékekről szóló Doulcememoire kezdetű kórusát, mind pedig Hans Leo Hassler késő reneszánsz könnyedséget árasztó gagliard-ját, a fesztivál jelmondatát is adó Tanzen und springen, singen und klingen kezdetű kórusművét.
Reméljük, még módunkban lesz hallani őket városunkban.

Cs. Szabó András

: