Hirdetés

Félelem és reszketés az iskolákban

HN-információ
Asztalos ÁgnesÜnneprontónak tűnhet, hogy éppen ma, az új tanév első napján a félelemről írok. Az elrettentésről, a büntetéstől, a szidástól való félelemről, az ellenőrzéstől, a letolástól, a rossz jegytől, fekete pontról való szorongásról, amiről még mindig sokan azt hiszik, hogy nevelő hatású, hogy előre visz. Mert az iskolákban sokan félnek. Fél a gyerek az ismeretlentől – ez még természetes is lenne, de aztán hamar el kezd félni a tanító néni, a tanár rossz kedvétől, szigorúságától, a váratlan feleltetéstől, a rengeteg házi feladattól (miközben egy kutatás sem igazolta, hogy közük lenne az eredményességhez), a számonkéréstől, a kollektív büntetéstől, a kiabálástól, a fenyegetésektől. Mert még mindig van pedagógus, aki nem riad vissza a lelki terrortól, aki leggyakrabban a büntetés kilátásba helyezését alkalmazza mint módszert, ha fegyelmet akar elérni, ha nagyobb teljesítményre akarja sarkallni a gyerekeket. Tessék dolgozni, mert hanem a félév végén majd meglátjátok, mi kerül az ellenőrzőbe! Aki nem csinálja meg a házi feladatot, fekete pontot, egyest/négyest kap! Ha nem fogod be a szád, fiam, igazolatlan órát írok be! Aki nem hozza holnapra a házi olvasmányt, tornafelszerelést, a pénzt a feladatlapra, majd meglátja, mit kap tőlem! Ha így folytatod, fiam, kettest írsz az év végi vizsgán, nem fog sikerülni az érettségid, még utcaseprőnek sem vesznek fel! És az iskolákban tényleg sokan félnek. Még akkor is, ha úgy tűnik, hogy nem. Mert vannak a látványosan szorongó gyerekek, és vannak, akik mintha már immunisak lennének mindent szidás, fenyegetés, rossz jegy, buktatás előrevetítése ellen. Mert ennyi negatív üzenetet egy idő után már nem lehet elviselni, és akkor agresszióba vagy passzivitásba „menekül” a nebuló. Az iskolákban a pedagógusok is félnek. Néha egymástól (rivalizálás, pletyka stb.), többször az igazgatótól, aligazgatótól. Még többször az esedékes vizsgától (véglegesítő, fokozati, versenyvizsga stb.), az ellenőrzésektől és a tanfelügyelőségtől. Gyakran hallani, hogy nem mernek kiállni a saját véleményük mellett, mert aztán mi lesz? Inkább nem mondok semmit. Inkább legyártom a tanévenként féltonnányi dokumentumot, munkatervet, egyéni fejlesztési tervet, beszámolót, jegyzőkönyvet, tökéletes sorrendbe teszem a papírjaimat a portfóliómban, minden napra lecketervet írok, mert mi van, ha jön a tanfelügyelő, a miniszteri „brigád”? Akkor legalább az rendben lesz, s hátha nem foglalkoznak velem. Az úgysem érdekel szinte senkit, hogy miért megy nehezen a román tanítás, miért maradtam le annyira a tananyaggal, miért olyanok a gyerekek, amilyenek, de a papírok, azok legyenek rendben. Miközben álmainkban autonóm, saját véleménnyel, értékrenddel rendelkező egyéneket szeretnénk látni magunk körül. Akik konstruktív módon tudnak vitázni, képesek kompromisszumokat kötni egy cél érdekében, egyetértésre jutni, toleránsak, hatékonyak a problémamegoldásban, és nem erőből, megalázásból, alá-fölérendeltségi helyzetet kihasználva teszik ezt. Akik képesek kiállni a véleményük mellett úgy, hogy ne sértsenek másokat, akiknek egyáltalán van véleményük. Hol teremjenek, hol nőjenek fel ezek az egyének? Kitől tanuljanak egyenrangú kommunikációt? A félelemmel átitatott iskolákban? Ahol lassan mindenki a túlélésre játszik? A felettesétől rettegő, eszköztelen, elbizonytalanodott pedagógustól, aki ki sem látszik a papírhalmok mögül, vagy már belefásult, feladta az egészet? Mostanában félelemmentes iskoláról álmodom. Talán megvalósul nálunk is egyszer… Asztalos Ágnes


Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!