Fejben dől el?

Még nem tudjuk, hogy mennyire viseli meg a járvány az idegrendszerünket hosszú távon – jegyezte meg nemrég egy szociológus ismerősöm. Kénytelen vagyok vele egyetérteni: valóban, fogalmunk sincs róla. A járványnak nincs vége, tehát hozzá sem foghatunk felmérni, hogy mennyire viselt meg bennünket.
Persze mondhatnánk akár azt is, hogy mindenkinek a magánügye, miként dolgozza fel a fokozott stresszel járó járványidőszakot. Foglalkozzanak vele a pszichológusok! Kétségkívül ez lenne a kényelmesebb megoldás. Az igazsághoz ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen állapotban van egy társadalom, amely ugye az egyének összessége. Szóval előfordulhat, hogy mégsem teljesen magánügy, és nem kizárólag a pszichológusok dolga a kárfelmérés.
Ahhoz, hogy lássuk közvetlen környezetünkben azokat a tüneteket, amelyeket a járvány okozta feszültség teremtett, nem kell szakkönyveket bújni. Eléggé nyilvánvaló, ha valaki feszült, és azt is könnyen észrevesszük, ha a környezetünkben mindenki feszült, vagy legalábbis feszültebb, mint korábban volt. Ahogy mondani szokták: van baj elég.
Semmi újat nem mondok azzal, ha leírom a nyilvánvalót: mindenkinek elege van. Elég, ha a közösségi oldalunk hírfolyamában megnézzük ismerőseink legfrissebb bejegyzéseit. Persze akad, aki kínjában inkább nevetni próbál, de ez a lényegen sokat nem változtat.
Amúgy sokáig úgy voltam vele, hogy majd véget ér ez az egész hajcihő, és előbb-utóbb fellélegzünk. Csak ki kell várni türelmesen. Hogyne! Csak az idegrendszeremnek nem szólt senki róla. Még én sem. Egy idő után meglepetten tapasztaltam saját magamon, hogy egyre irritáltabb vagyok, és olyasmi is kihoz a sodromból, amire korábban csak legyintettem. Ez pedig nem jó jel. Elég nehéz ugyanis a teljes közösségünket úgy nyugalomra inteni, ha bennük is forr olykor-olykor az indulat.
Márpedig a járvány még hátralevő – ki tudja, hány – hónapjainak átvészeléséhez valamennyiünknek higgadtságra, nyugalomra van szüksége. Anélkül nem fog menni. No és ehhez képest mit művelünk? Továbbra is lelkesen hirigeljük egymást a világhálón, és nem csak ott. Nagy kár, hogy az össznépi feszültségből nem lehet áramot fejleszteni, mert akkor hónapokig nem kellene villanyszámlát fizetnünk. Legalább ennyi hasznunk igazán lehetne belőle.
Az sem segít, ha a híreket követjük. Egymás után jelennek meg a vírus újabb mutáns változatai. Az ember fiát lassan a sikítófrász kerülgeti, és arra gondol, hogy mi lesz, ha olyan sok mutánsa lesz a vírusnak, hogy kifogyunk a görög ábécé készletéből? Belegondolni is borzalmas. Ugye?
Ha ez így megy tovább, tényleg tömegesen válunk majd teljesen hisztérikussá. Más se hiányozna. A minap felhívott az egyik kedves ismerősöm, és nem tudtam kedves hangszínt erőltetni magamra. Félbe kellett szakítanom a jegyzetírást, és emiatt rövid és tömör válaszokkal fizettem ki ismerősömet. Gyorsan el is köszönt, hogy ne zavarjon, pedig lehet, hogy szívesen váltott volna még pár szót. Sehogy sincs ez jól!
Lehet, az egész országnak el kellene mennie szabadságra egy hónapra, hogy rendezzük sorainkat. Mert ha igaz, hogy minden fejben dől el, akkor bajban vagyunk.

Kiss Előd-Gergely