Farkas, falka nélkül

Időről időre megrengeti a közéletet egy hirtelen jött, értelmetlen haláleset. Baleset, valószínűtlenül gyors lefolyású betegség, ne adj’ isten, öngyilkosság. A hátramaradottak ilyenkor a tragédia váratlanságával is meg kell küzdjenek. Nem mintha a búcsúra érzelmileg fel lehetne készülni, aki ápolt már hosszú éveken át gyógyíthatatlan beteget, tudja ezt.
A gyásznak, ahogyan sok minden másnak is, megkoptak a keretei, a külsőségei, pedig ezek egy biztos és elfogadott eljárásrend biztonságával adtak kapaszkodókat. A fekete ruha üzenete egyértelmű volt: friss a sebem, ne turkálj benne piszkos kézzel, légy tapintatos. A gyászév arra szolgált, hogy elég időt adjon a gyógyulásra és egyúttal korlátot is szabjon, nem engedve beleragadni az áldozati létbe. A régiek tudták, mindent meg kell élni legalább egyszer az eltávozott nélkül ahhoz, hogy az ember ténylegesen elengedhesse, és fájdalom nélkül továbbléphessen. Akárcsak a természet, amely éves ciklusokban szüli újra önmagát.
Napjainkban azonban a gyász ciki lett, rontja a teljesítményt, nemkívánatos tükröket tart, és így egy idő után már kimondottan terhes a környezet számára. Ilyenkor jönnek a tökéletesen használhatatlan jó tanácsok, a Lépj már tovább!, Engedd el!, Ne légy szomorú, jobb ez így! Pedig a sürgetés csak ront a helyzeten. Általános elvárás a vidámság álarca, hogy jól legyünk, de magas árat fizetünk érte. Az elfojtott, elhazudott érzések nem tűnnek el, csak átalakulnak. Lent a mélyben forronganak, feszültté, beteggé tesznek. A könnyeket becsülettel el kell sírni, elveszített szerettünket el kell siratni, ahogy az életet is, amit együtt éltünk vagy élhettünk volna. A megélt érzelmeken át vezet az út a nyugalom felé, ahol majd minden, ami történt, emlékké szelídül.
A gyásznak különböző fázisai vannak, ilyen a tagadás, a düh, a harag, a szomorúság. Aki gyászát cipeli, megélhet tökéletes izolációt, hiába vannak jóakaratú emberek körülötte. Mély magányában lehet farkas, falka nélkül, érezheti a mindennapjait kilátástalannak, értelmetlennek, az őt ért veszteséget elviselhetetlennek, mászkálhat hosszú időn keresztül a szíve helyén egy lyukkal. Ha erős fájdalmunk van, legyen az lelki vagy fizikai, akkor szemellenzős lóként csak erre tudunk figyelni, nem látjuk meg a pozitív dolgokat, a lehetőségeket, elapad az életenergia, mert ezt az öröm és a kíváncsiság tudná táplálni, ami most nincs. Minden nap egy újabb csata a hiánnyal. A legfontosabb ilyenkor, hogy legyen legalább egy ember a környezetünkben, akinek őszintén elmondhatjuk, mit érzünk, és ő empátiával, ítélkezésmentesen végighallgasson minket. Ha nem kérünk, ne adjon tanácsot, főleg olyat ne, ami csak még gyengébbé tesz minket. Ha nincs ilyen ember a környezetünkben, akkor ér szakember segítségét kérni. Az érzéseinket pedig engedjük meg magunknak, legyenek bármilyen fájdalmasak is. Fogadjuk el, hogy igen, most ez van, így érzem magam, de közben tartsuk szem előtt, hogy ez is el fog múlni. Az intellektuális tudás jó mankó lehet. Ha tudjuk, éppen min megyünk keresztül, és ebben a folyamatban körülbelül hol tartunk, az hozzásegíthet ahhoz a bizonyos egy lépés távolsághoz, ami szükséges a továbblépéshez.
A veszteség is hozzátartozik az élethez, még ha ezt nem is könnyű elfogadnunk. A személyiség válságokon keresztül fejlődhet, ha képesek vagyunk a traumát növekedéssé alakítani. Alkossunk, teremtsünk, és bűntudat nélkül engedjük meg magunknak a gyengeséget. A tisztességgel megélt gyász után nőhet a sírokon virág.

Rátz-Illés Mária

: an accessible web community