Hirdetés

Fáj

HN-információ
Kárpát-medence-szerte megemlékezett a magyarság pénteken a 101 évvel ezelőtti trianoni békediktátum aláírásáról. A tudósításokból (is) tudjuk, az évfordulón megszólaltatták a harangokat, őrtüzeket gyújtottak és különböző kulturális programokat szerveztek. Többek között így emlékeztek a magyarságot ért súlyos csapásra. Valóban megdöbbentő, hogy egy ország területét, határait mindössze egy tollvonással változtatták meg. Azt hiszem, túlzás nélkül kijelenthetem, nincs olyan magyar ember – akinek egy kicsit is hazaszeretet fűti a lelkét –, hogy ne fájna a nagyhatalmak döntése. S ha valaki nem érzi e fájdalmat, gondoljon csak bele, milyen lenne, ha szomszédai csak úgy szétosztanák maguk között szívvel-lélekkel rendezett portáját. Igen, 101 év távlatából is fáj… Különösen fáj akkor, amikor magyar testvéreinket bántják azért, mert anyanyelvükön beszélnek az utcán, fáj akkor is, amikor legkisebb nemzettársaink nem tanulhatnak anyanyelvükön, de bánt és fáj akkor is, amikor közintézményeinkről el kell távolítani a magyar feliratokat, amikor katonatemetőinkben meggyalázzák hőseink sírjait, amikor magyar utcanévtáblákat kell eltávolítani. És szívbemarkolóan fáj akkor is, amikor nem szolgáltatják vissza iskoláinkat és egyházi ingatlanjainkat. Lássuk csak a legutóbbi esetet. Május végén arról értesítette a nyilvánosságot a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség, hogy végérvényesen elutasította a Legfelsőbb Bíróság a kérésüket, amelyben az 1798-ban Batthyány Ignác római katolikus püspök által alapított könyvtárat és tudományos gyűjteményt kérték vissza. Ugye, hogy túlzás nélkül van okunk a bosszankodásra!? A pénteki megemlékezések egyik résztvevőjeként és a beszámolókat olvasva azt tapasztaltam, hogy a szónokok felemlegették fájdalmainkat, és ötleteket, tanácsokat adtak arra, hogy milyen irányba kellene tartson kisebb és nagyobb közösségünk mindazért, hogy száz év múlva is éljen és viruljon a nemzet. Bevallom, jómagam is elég gyakran elgondolkodom azon, hogy milyen lesz gyerekeink, unokáink magyar jövője itt e földön. Nem tagadom, e tekintetben nem vagyok túl optimista, így a szónokok bátorító szavai egy kis reményt keltettek bennem. Jó volt hallani néhány pozitív gondolatot, bátorítást. Mindössze néhány kampányfogástól fordult fel a gyomrom. Legalábbis feltevődött bennem a kérdés, hogy a nemzet gyásznapját, ami egyben a Nemzeti Összetartozás Napja is, miért kell felhasználni kampánycélokra, miért akarnak ezen a napon meggyőzni valamiről, még akkor is, ha az a valami jó. Kicsit olyan volt, mintha valamelyik családtagunk, barátunk temetésének napján akartak volna meggyőzni egy franciaágy megvásárlásáról. Köszönöm szépen! Bármennyire is ajánlatos a „portéka”, ilyen alkalmakkor biztos, hogy nem kérek belőle. Ugyancsak beárnyékolta az egyik megemlékezést a résztvevők alacsony száma. Az egyik szónok szóvá is tette, hogy tényleg csak ennyien emlékezünk? Fontolóra vettem a kérdést, de közben arra jutottam, hogy megértem a távolmaradást is, mert Márai óta tudjuk, hogy a gyertyák csonkig égnek, és hozzáteszem, a nyelvek csontig… S bizony-bizony ez sem egy alkalomhoz illő látvány, még akkor sem, ha csak szóképekben gondolkodunk. Azóta is Kodály egyik mondása motoszkál bennem: „Olyan kevesen vagyunk, hogy a műveletlenség luxusát nem engedhetjük meg magunknak.”

Biró István



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!