Érdekes kezdeményezés látott napvilágot kisvárosomban. Saját kezébe vette a térrendezést egy fiatalember, egyik lakónegyedben egy forgalmas útszakaszt tervezett helyreállítani, parkosítani. Mindössze annyi kérése volt cserébe, hogy az összevissza parkoló személygépkocsik hagyják szabadon a valamikor zöldövezetként funkcionáló felületeket. Első perctől figyelemmel követtem az elképzelést, s aztán a kivitelezés lépéseit is, kíváncsi voltam, hogyan alakul a szóban forgó útszakasz sorsa. Nem volt nehéz dolgom, hiszen naponta többször is eljárok ott gyalogosan. Jól ismerve a helyzetet és a környék ott lakóinak parkolási nehézségeit, egészen meglepődtem, amikor egyik reggel azt láttam, két-három autó is a kért módon, a járdaszegély mentén párhuzamosan van megállva. Nincs minden veszve, csak maradt egy ki jóérzés az emberekben – gondoltam, s arra számítottam, hogy ragadós lesz a példa és csodák csodájára megvalósulhat a civil kezdeményezés, újra szép, rendezett lett ez a városrész. De hiába vártam a csodára, napról napra, ugyanaz a pár jármű teljesítette a kérést. A felszabadult járdaszakaszon végül elültettek néhány díszfát, és ezzel ott véget is ért a térrendezés. Nem értem, miféle népség vagyunk. Mikor váltunk ennyire igénytelenné, hogy saját ablakunk előtt is inkább eltűrjük a rendetlenséget, a szürkeséget, a port? Csupán annyiért, hogy egészen az ajtón előtt parkolhassunk?  Közben meg folyamatosan másokat hibáztatunk a rendezetlenségért, a szomszédot, a városvezetést, azt, aki szóvá teszi a helyzetet és azt is, aki nem. Hát nem lenne szebb némi zöldet is látni néha? S ha netán járdán lehetne eljutni a lépcsőháztól a kisboltig vagy a játszótérig, s nem autókat kerülgetve? Meg lehetne szokni hamar, csak valahol el kellene kezdeni a rendrakást. Igen, látom azt is, valóban rengeteg az autó, a parkolási nehézséget is megértem, de egy pici odafigyeléssel, másokra való tekintettel talán lehetne rendezni valamelyest ezt a problémát. Most egy kis szakaszon adva volt erre a jó alkalom. Elszalasztották, bánhatják.  

Barabás-Pál Hajnalka