Hirdetés

Európaiság és egzotikum

Albert Ildikó
Becsült olvasási idő: 3 perc
Európaiság és egzotikum
A Vaszilij Blazsennyij-templom Fotó: Albert Ildikó

Nincs semmi tendenciózusság abban, hogy Oroszország két legjelentősebb városáról fogok a következőkben írni. Nem a dúló háborúban részt vevők valamelyike melletti állásfoglalásról van szó, bár lehetne az is, de szeretném továbbra is elkerülni a politikát.

Egyszerűen: szeretem az orosz irodalmat. Azt, vagy annak egy részét, amit – kissé sejtelmes, néha nehezen megfejthető, szélsőségek között hánykolódó, alapjában jó, de gonoszságra is kapható – orosz népléleknek, sőt, olykor orosz messianizmusnak nevezünk, hisz lényegében mindannyian ott hordozzuk mélyen magunkban népünk lelkét és a hitet is, hogy jobb világ jön, amit én magam vagy egész népem hivatott megvalósítani. Az értelmiségi enélkül nem láthatja el szerepét – még akkor sem, ha manapság sokan hajlandók egészen mást állítani –, ráadásul mindannyiunk mindennapjai sokkal szegényebbek lennének nélküle. A különbség talán csak annyi, hogy vannak népek, illetve szerzők, akik ezt hangosan vállalják, miközben a legtöbbjük szemérmesen hallgat, ám gyakran annál erélyesebben bizonygatja a gyakorlatban.

Persze tudom, hogy jócskán meghúzhatnánk (ahogyan divat mostanában) a Háború és béke szövegét, mint Jókai, Thomas Hardy vagy Victor Hugo regényeit is, de attól még mindegyikük zseniális író, vagy talán épp azért is az, mert ezeket a hosszadalmas részeket, akkor és ott, ilyen módon írta meg. Netán zavarosnak, esetenként furcsán logikátlannak tűnhet Dosztojevszkij, ettől még megelőzte korát meg a lélektant, és a ma divatos tudatfolyamos regényírást is előrevetítette.

Szeretem mindkettőjüket, mint Puskint, Turgenyevet és Gogolt is. Arról nem beszélve, hogy idesorolhatnám a kirgiz, de oroszul is író Ajtmatovot és a kortárs Viktor Pelevint. S ahogy így leírom, elgondolkozom, vajon van-e még nemzeti irodalom, amelynek ennyi óriását tartom becsben (nyilván a sajátomon kívül).

Klasszikus zenéjüket is szeretem, Csajkovszkij, Rahmanyinov, Glinka, de az orosz ötök számos szerzeménye a kedvencem. Talán mert legtöbbjük romantikus. Talán az sem véletlen, hogy a lenagyobbjaik épp ehhez az irányzathoz tartoztak.

Képzőművészetüket inkább csak ottjártamkor fedeztem fel, de ezt majd a megfelelő helyen részletesen felidézem.

Moszkva emblematikus temploma, a Boldog Vazul gyerekkori élményeim közé tartozik. Arra már nem emlékszem pontosan, hol és mikor láttam meg először annak a különleges, színes hagymakupolás csodának a fényképét, de azonnal beleszerettem. És természetesen látni akartam. Ezerkilencszáznyolcvankettőig kellett várnom, hogy beteljesedjen. Aztán éppen három évtized múlva tértem vissza, már igazi világjáró tapasztalatokkal, de úgy sem csalódtam benne.

Oroszország – első látogatásom alkalmával még Szovjetunió – a föld legnagyobb területű állama, a lakható szárazföld egynyolcadán terül el, magában foglalja nemcsak egész Kelet-Európát, hanem Ázsia teljes északi részét, egészen a Távol-Keletig, és tizenegy időzónára oszlik. Neve a Kijevi Rusz (Kijevi Nagyfejedelemség) nevéből származik, amely Kelet-Európa első szervezett állama volt, amikor a 9. század végén létrejött. Leginkább a keleti szláv törzsek területeit és egyesített népeit foglalta magában, de nem csak, hisz nagyon sok más törzs is élt ott, és csatlakozott időközben. A mai Oroszország Fehéroroszország és Ukrajna társadalmi-kulturális elődjének tekinthető.

Oroszország számomra az európaiság és egzotikum valamiféle keverékének hatott mindig, az is maradt.



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!