A könyvkiadók kínálatát, legfrissebben összeállított sikerlistákat böngészve, illetve a könyvesboltok tapasztalatait is összegezve valóban kijelenthetjük, hogy a szakácskönyvek reneszánszát éljük. Elismert gasztronómiai szakembereknek, szakácsoknak, színészeknek, magyar és külföldi séfeknek jelennek meg új és újabb könyvei, hogy az ember csak kapkodja a fejét és döntésképtelen, ha választania kell a receptes könyvek között.
Az már egy jó választási irány, ha tudjuk, milyen jellegű ételeket szeretnénk kipróbálni a konyhánkban, mi érdekel bennünket, a hagyományos vagy modern konyha, a húsmentes vagy a magyaros étkezés, és sorolhatnám.
De mi van akkor, ha azokat az ízeket, ételeket keressük, amiből egy falat elfogyasztása után gyermekkorunk hangulata, biztonságos, kellemesen meleg otthonossága jut eszünkbe, szemünk elé idézi nagymamánk konyhájából a zöld kicsi faszéket és a viaszosvászon asztalterítőt, rajta a kisüstben, érclábosban gőzölgő ebéddel? 
Ezeknek az ételeknek az elkészítését kizárólag a nagyitól és anyutól lehet megtanulni, illetve átörökíteni a saját konyhánkba, hogy aztán a manapság divatos ételek mellett az új generáció is megkóstolja, megtapasztalja azokat az ízeket, ami nekünk olyan sokat jelentett, az otthonosság, szeretet, biztonság érzését adja.
Ott van például nagymamám karácsonyi lekváros és diós hájas tésztája, amit egyszer készítettem vele. Emlékszem, hogy órákon keresztül – legalábbis nekem akkor végtelenül hosszúnak tűnt – hajtogattuk balról, alulról, jobbról vagy fordított sorrendben – már nem emlékszem – a hájjal, liszttel és egyéb hozzávalókból összedolgozott tésztát. Aztán az asztalhoz csapkodtuk, nagymamám biztatott, hogy „jó bátran csapjad oda, mintha mérges lennél”, és ekkor még csak egy része volt meg a munkának. Kis négyzeteket vágtunk a kinyújtott tésztából, egy részét megraktuk lekvárral, a többit dióval, összehajtogattuk, és be a lerbe. Jó nagy adagot csináltunk, négy unoka várta, és a szülőkről se feledkezzünk meg, a végeredmény pedig: pillanatok alatt felzabáltuk a süteményt.
A karácsonyi ünnepek alatt többször eszembe jutott ez az emlék, és az is, hogy az én gyermekem már nem ezt a hájas tésztát fogja megkóstolni, mert nem tanultam meg a receptet, édesanyám sem készíti, és valljuk be, nem is ez a legegyszerűbb sütemény.
Azt hiszem, hogy a szakácskönyvek bő választéka mellett pár év múlva lesz néhány olyan étel, amit már nem készítünk el otthon, mint ahogy a számomra még ismerősnek számító ízek, a konyhához, főzéshez kötődő élmények, események is megváltoznak, és ez rendben is van így. Csupán szeretnék néhány dolgot megőrizni és tradícióként továbbadni a gyermekemnek, hiszen most, felnőttként megtapasztaltam, hogy milyen sokat jelent számomra a nagymamáknál megkóstolt ételek és ízek emléke, még akkor is, ha az egy cukros-zsíros kenyér, amit a játszótársak kérésére kent meg nekünk a nagyi, és csak egyszer ettem, aztán soha többet életemben.