Az intenzív terápiás szakorvos számára az a legnagyobb elégtétel, ha hazamegy az a beteg, aki korábban életveszélyes állapotban érkezett hozzájuk – mondta dr. Ráduly Dénes. A Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvosával a szakmájáról, érzéstelenítésről, altatásról, intenzív ellátásról beszélgettünk.

– Úgy ajánlották nekem önt, mint aki sokat tud a szakmájáról és nagyon szereti azt. Mit jelent az ön számára az aneszteziológia és intenzív terápia?

– Valóban nagyon szeretem a szakmámat. Az egyetemi képzés végén tudatosan választottam ezt a szakágat, bár az egyetem kezdetén még nem erre készültem, akkor még igazából senki sem tudja szerintem, hogy minél is szeretne majd kikötni. Hisz nagyon nehéz belelátni kívülről, hogy mit tartalmaz ez a szakág, még az egyetemen is keveset láttunk abból, hogy az aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvos mit is kell csináljon. Ez gyakorlatilag egy kettős szakterület: a műtőben érzéstelenítést, altatást végzünk, amellett pedig van egy osztályunk is ahol tevékenykedünk, ellátjuk az intenzív terápiára szoruló betegeket. Harmadéven, amikor már kezdtünk műtőbe is bejárni, rájöttem, hogy bár kezdetben ezt nem gondoltam, mégiscsak vonz a műtő világa, de nem a sebészek, hanem inkább az altatóorvosok tevékenysége, akik csendben ugyan, de jó nagy munkát végeznek. Az intenzív osztályon pedig az fogott meg, hogy ott azonnal eredménye van a döntéseknek, ugyanakkor nagy súlya is van ezeknek. Az intenzív terápián a meghozott döntések hatása gyorsan látható. Ami még sajátossága a szakágnak, hogy ez nem korlátozódik egy szervre vagy szervrendszerre, hanem amikor a beteg állapota már nagyon súlyos, akkor minden problémát kezelünk, nyilván a szakorvosokkal való együttműködésben.

– A szakág melyik területe áll közelebb önhöz?

– Az intenzív terápia nagyon nehéz, sokat kell gondolkodni, gyakran, mint egy kirakóst, úgy kell összerakni a kórképet, anélkül, hogy tudnánk, mi a helyes kép. Diagnosztikailag és kezelésben is nagy kihívás, sokat kell dokumentálódni, hogy napirenden legyünk. Érzelmileg nehéz helytállni ebben a munkában, a hozzátartozók, de az orvos is nehéz terheket visel ebben a munkában, hisz valamennyire mindig mi is implikálódunk. Ehhez jön hozzá még az aneszteziológia, ami ugyancsak nehéz szakterület, ott is súlyosak és azonnaliak a döntések következményei, de ott azért több lehetőség van a feltöltődésre, sokkal több a sikerélmény, a gyors és pozitív végkifejlet, visszacsatolás. És ez a kettő, mint a jin és a jang, kiegészíti egymást.

– Mit jelent manapság az anesz­teziológia, mennyire fejlett módszereket alkalmaznak?

– Viszonylag fiatal a szakág, 1846-tól beszélhetünk arról, hogy az altatás első módszerét kifejlesztették, de ez kezdetben nem volt különálló szakág, a sebészek vetettek be mindenféle technikákat annak érdekében, hogy a műtéteket minél fájdalommentesebben tudják elvégezni. Aztán, valamikor a múlt század ötvenes éveiben kezdett ez a szakág önállósodni és a most is használt technikák kifejlődni. Az anesztézia szó az érzéstelenítést jelenti, ha azt mondjuk, hogy altatóorvos valaki, az olyan, mintha egy általános sebészre például azt mondanánk, hogy sérvdoktor. Tehát végzünk altatást is, a műtéti altatások kiteszik az aneszteziológiai munka bizonyos részét, de nagyon sok, nem altatással járó technikát is alkalmazunk. Idetartoznak például a különböző, gerinc közeli érzéstelenítései formák, amikor a betegek gerinccsatornájába vagy a köré fecskendezünk be anyagokat, és akkor bizonyos szinttől lefelé érzéstelenséget érünk el. Ezt nevezik a betegek laikusan zsibbasztásnak. Egy újabb megközelítési mód, amely egyre nagyobb terhet hódít az aneszteziológiában – és itt Csíkszeredában is előszeretettel használjuk –, az a még célzottabb érzéstelenítés, egy vagy több ideg, idegfonat ellátási területének az érzéstelenítése. Így például kézműtétek is végezhetők altatás nélkül. Egyik alapelvünk, hogy amennyiben nem feltétlenül szükséges általános érzéstelenítést alkalmazni, akkor mindig a beteg számára kevesebb behatással járó lokális technikát válasszuk. Ez kevesebb bevitt gyógyszert jelent, a lokális, célzott megoldás a beteg számára előnyösebb.

– Átugorva az intenzív terápiás részre: a Covid–19-megbetegedések kapcsán sokat beszélünk az intenzív terápiás ellátásról. Az elmúlt hónapokban mit sikerült megtanulni erről a betegségről, mit láttak?

– Ez egy ezerarcú betegség, de nagyon jellemző tünetei vannak. Amikor a betegeknek valamilyen formájú légzéstámogatásra van szükségük, akkor a legjobb és legegyszerűbb esetben ez oxigén adását jelenti, viszonylag nagy koncentrációban, ez számos kórházi osztályon elérhető. Az intenzív terápiás osztályra akkor kerülnek, amikor ez már nem elegendő, amikor már nem tudnak a betegek saját maguk lélegezni, vagy egyéb súlyos szervi elégtelenségben szenvednek, amely komplex gyógyszeres vagy eszközös támogatást igényel. Osztályunkon az egyik leggyakrabban használt se­gédeszköz a lélegeztetőgép, és ilyenkor kétféle lélegeztetési módot tudunk használni. Az egyik az úgynevezett noninvazív lélegeztetési mód, amikor a beteg egy, az arcára illesztett arcmaszkon keresztül kap segítséget a géptől a lélegzéshez. Ez bizonyos nyomással, a belélegzett oxigén koncentrációjának növelésével történik. Amennyiben a beteg állapota lehetővé teszi, akkor mindig ezzel próbálkozunk először, hisz ez még nem annyira eltérő a fiziológiás légzéstől. Amennyiben ez a segítség már nem elég, akkor jön az invazív lélegeztetés, ez egy intubációs kanül behelyezését jelenti, amelyen keresztül a gép a légutakba levegőt tud juttatni. Ez egy mesterségesebb beavatkozás, de van, amikor erre van szükség. Azt szoktam mondani, hogy minden betegnél, aki lélegeztetőgépre kerül, miután elkezdődik a lélegeztetés és elmúlik az ehhez adott gyógyszerek hatása, már kezdjük is a leszoktatást a gépről. Ez legtöbb esetben hosszú folyamat, de néha sikerül és vannak betegek, akik hosszas idő után lekerülnek a gépről. A covidos betegek sajátossága, hogy a fertőzés nagymértékben károsítja a tüdő szövetét, és ezért nem jut annyi oxigén a tüdőbe, amennyire szükség van. Jellemző, hogy ezek a betegek nagyon alacsony oxigénszaturációs értékkel rendelkeznek. Az oxigén­szaturáció azt mutatja, hogy a vérben a hemoglobinmolekulák mennyire telítettek oxigénnel, ez covidos betegekben extrém-alacsony értékeket mutat, olyanokat, amlyeneket eddig nagyon ritkán láttunk.

– Mi jelent kihívást ön számára a szakmájában?

– Egyrészt frissen kell tartani a szakmai sajátos elméleti tudást, azonkívül pedig van egy kézügyességet is igénylő technikai része a szakágnak, amit folyamatosan gyakorolni, ügyesíteni kell. Ezeket a technikákat a különböző érzéstelenítési módszerekhez, egyes eszközök beültetéséhez, behelyezéséhez használjuk. Ugyanakkor az intenzív osztályon nagyon sok géppel dolgozunk, ezeknek a kezelését mindig meg kell tanulni, lépést kell tartani az új eszközök megismerésével, hogy maximálisan tudjuk kihasználni az eszközparkot. Vannak például gépek a veseműködés pótlására, a vér méregtelenítésére, illetve nagyon sok olyan eszköz, amelyeket az életfunkciók felügyelésére használunk. Mindezek mellett nagyon sok gyógyszert is alkalmazunk. Sok mindent kell tudni, és úgymond egyszerre, hisz sokszor nincs idő dokumentálódni, tehát egy nagy, azonnal előhívható tudásbázisa kell legyen az embernek, amit helyben alkalmazni tud.
Kórházon belül a munkánk része az újjáélesztés. Ezt nagyon fontosnak tartom, és úgy látom, hogy sajnos még nem eléggé közismert gyakorlat, pedig ha valakinek szívleállása van, akkor az emberek segíteni tudnak, akár hozzátartozókon, akár ismeretleneknek az utcán. Amíg a mentő megérkezik, addig fenn lehet tartani mesterséges módon a keringést. Ezt iskolákban is kellene tanítani, nagyon hasznos ismeretanyagnak tartom. Kidolgozott protokollok vannak erre, nem várnak el bonyolult dolgokat az embertől, adott ponton inkább a bátorságon múlik, hogy merjük elkezdeni, csinálni. Ha valakinek szívleállása van, és ott vagyunk mellette, akkor ártani már nem tudunk neki, de ha elkezdjük a mellkaskompressziót, akkor esetleg segíthetünk is.

– Mióta dolgozik a csíkszeredai kórházban?

– 2020. január elsejétől dolgozom itt szakorvosként. Az egyetemet és a rezidensi időszakot Marosvásárhelyen töltöttem, az utolsó rezidensi években pedig már ügyeleteztem itt az osztályon. Így év elején már nem volt számomra teljesen ismeretlen a terep, ismertem az osztályt, a kollégákat, a kórházat is. Az osztályon jó a csapat. Kevesen vagyunk, de ez most mindenhol így van, főként a járvány tekintetében. Jó a közösség, és ez nagyon fontos, hisz csak így tudunk kitartani. A csíkszeredai egy fejlődő kórház, van lehetőségünk a tanultak életbe ültetésére. Sok a sebészeti szakág, sokféle technika megvalósítására van lehetőség a műtőben. Ugyanakkor széles a pacientúra, az intenzív osztályra nagyon széles patológia kerül, kezdve a traumás betegektől, a sebészeti esetektől át egészen a covidos vagy különböző szervelégtelenségekkel küzdő és daganatos betegekig.
Én Csíkszeredában születtem, itt is jártam iskolába, a Márton Áron Gimnáziumban érettségiztem, onnan mentem a marosvásárhelyi orvosi egyetemre. Bár nem voltam ebben mindig teljesen biztos, haza akartam jönni, több kollégám már dolgozott itt, így az ő hívásukra is foglaltam el annak idején rezidensi állást itt.

– Ha címszavakban kellene a szakterülete jellemzőit, szépségét összefoglalja, mit mondana?

– Fontos szerintem azt kiemelni, hogy mi azoknak a betegeknek adunk egy újabb esélyt, akik nagyon közel állnak ahhoz, hogy elveszítsék az életüket. Ez jellemző az intenzív terápiára. Amikor egy-egy ilyen esetben látjuk a javulást, látjuk, hogy az a beteg, aki tényleg az élet és halál mezsgyéjén került hozzánk, átkerülhetett tőlünk egy másik osztályra, ahol már nincs szüksége intenzív ellátásra, és utána hazamehet, az számunkra nagyon nagy elégtétel.