Hirdetés

Érzelmi intelligencia és az érzelmek tanulása

HN-információ
Az előző részben arról volt szó, hogy érdemes vállalni az érzéseinket, mert az eléggé meggyökerezett hamis elképzeléssel szemben, mely szerint ahhoz, hogy elfogadjanak, az elvárásoknak kell eleget tenni, azt láttuk, hogy saját magam – ezúttal az érzelmeim megmutatása – nem elriasztja a környezetet, hanem jó irányban befolyásolja azt. Természetesen ennek előfeltétele, hogy ismerjük az érzelmeinket, azaz kellő önmegfigyeléssel és tudatosítással rendelkezzünk. Nagyon sok hiányosságot tapasztalunk ezen a területen. Hisz a képességünk alapja, mint szinte mindegyiké, gyerekkorunkból eredeztethető és a környezetünk – elsősorban az anya és a család, majd a gyerekközösségek – visszajelzései alapján alakul. Ebből tudjuk meg gyerekként, mit is érzünk, illetve mit éreznek mások irántunk. Az elfogadó család neveli az önmagát elfogadó – önbizalommal rendelkező – gyereket és felnőttet. A gyerek érzelmi megnyilvánulásainak pontos lereagálása pedig a helyes önismeretet. Ezért fontos, hogy csak egy példát említsek, hogy egy valamiért szenvedő gyereknek ne azt mondjuk, hogy nem történt semmi, felejtsd el stb., hanem igenis jelezzük a bánata jellegét: fáj a lábad, rosszulesik, hogy elvette a másik, vágysz te is egy olyan akármi után stb. Majd, illetve közben a nagyságát is, hogy nagyon rossz, ilyen még történik veled stb., illetve egyben azt is, hogy el fog múlni. És ugyanígy fogalmazzuk meg azt is, ha fél vagy örül, mint ahogyan a szülő, illetve a mások érzéseit is érdemes megnevezni és meg is magyarázni (félsz a kutyától, mert ugat, vicsorít; kiabál az a bácsi, mert dühös; örülök, mert jól dobod a labdát stb.). Hasonlóképpen, ahhoz, hogy kezelni tudjuk azt később, jó lenne felfedeznünk az izgulásunkat is már egész kisgyerekkorban, hisz akkor jelentkezik először, mert e nélkül rengeteg érzelmi (és nemcsak) gubanc lesz felnőttkorra belőle. És megtanulnunk azt is, hogy képesek vagyunk azt uralni. Ráadásul idejében kellene jó példát mutatnia a környezetnek – sajnos legtöbbször épp az ellenkezőjét teszi –, hogy a múlt rossz történéseit hiába böfögjük rendszeresen vissza, az változtathatatlan és csak rombolunk (magunkat és környezetünket) az állandó emlékezéssel. Az elmúlt dolgok tanulságait érdemes továbbvinni. A szépet, örülve, hogy egyáltalán az megesett velünk és nem búslakodva, amiért elmúlt. Az érzelmileg intelligens ember képes védeni önmagát. Albert Ildikó


Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!