Brazíliában minden érzéki, nem véletlenül használtam eddig is többször a jelzőt. Mert talán ezzel lehetne leginkább jellemezni az országot, és ennek következtében az élményeket is. Mindenük szín, illat, zamat, ritmus, melódia, mozgás, ami tökéletes egységgé, igazi harmóniává áll össze. Hogy miért? Eléggé nehéz megválaszolni a kérdést. De valószínűnek tartom, hogy köze van a temperamentumukhoz, amely talán a sok különböző nép génjeinek, a sokszínű kulturális örökségnek, az éghajlat, a természet csodás hatásának és az összjátékuknak köszönhető.
Amit még tudni kell, de eddig külön nem említettem, hogy az ország a köztudatban, de talán a valóságban is valahogy Rióval azonosul, vagy Rió testesíti meg mindazt, amit tudunk róla, jellemzőnek gondolunk. Ha jól elgondolkodunk, a legtöbb országgal, néppel, nemzeti sajátossággal, vagy amit annak vélünk, ez történik: a főváros arculatával azonosítjuk. Ám ezúttal itt van egy kis bökkenő. Rio de Janeiro már rég nem Brazília fővárosa. Csak 1960-ig volt az, a 19. századig pedig itt koronázták a brazil császárokat is.
Az ország fővárosa immáron hat évtizede Brazíliaváros vagy eredeti elnevezése szerint Brasilia, mely Riótól szinte ezer kilométerrel bennebb, az állam közepe táján helyezkedik el és valódi, hiper-szupermodern adminisztratív központ. Igaz, az eredeti elképzelést, hogy csak a közigazgatás – épületek és emberek – kapjon itt helyet, hamar megcáfolta a valóság, hisz mások is odaköltöztek az új, jobb élet reményében. És bár az építkezést végzőknek sem építettek lakásokat, végül kénytelenek voltak az oda települőknek életteret biztosítani. Ezt szatellitvárosok létesítésével valósították meg. A tulajdonképpeni fővárost tehát csak a közép- és felsőosztály tagjai, a közalkalmazottak és családjaik alkotják. Érdekesnek, nem mindennapinak tűnik annak alapján, amit olvastam róla, illetve amikről igaz lelkesedéssel egy kedves, nagyon jól felkészült, széles műveltségű portugál szakos író ismerősöm mesélt. Szerettem volna meglátni, de az utunk tervében – mondhatnám, szinte természetes módon – nem szerepelt.
Rio szerencsére annál inkább. Bár ott is, mint szinte mindenhol a világon, ahova elmegyek, többet kellene tölteni annál az egy-két-három napnál, mint amennyi rendszerint szerepel a programban. Szerencsére azonban ezek a belekóstolások legtöbbször a lényeget érintik, és ha figyelünk, ha minden pillanatot átélünk, akkor nagyon sokat megérezhetünk és megismerhetünk az illető hely jellemzőiből.
Rio de Janeiro januári folyót jelent portugálul. Az elnevezés egy tévedés következménye. Az 1502 januárjában itt először partra szálló portugálok azt hitték, hogy egy folyó torkolatában értek földet, pedig egy öbölben voltak. A kis indián település helyén sok harc, francia uralom és indián ellenállás után, az új várost, 1565-ban Estació de Sá alapította. Az akkor leginkább őslakosokból és kevés telepesből álló, még négyezer lelket sem számláló település nem tudta, micsoda jövő vár rá. 
Jó száz év múlva kezdik felfedezni az aranylelőhelyeket, a vágyott drágafém Európába szállítása aztán itt bonyolódik, ami nagyon jelentős fellendülést okoz. A hódítás után természetszerűleg megjelenik az egyház is. Rövidesen három nagy keresztény rend telepedik ide, és mint mindenhol, elkezdik a térítést, és talán az ennél is fontosabb építkezést.
A tizenkilencedig század elején Napóleon hódításai is jót tettek neki, mert hadai elől a királyi udvar – I. Mária királynő és János régensherceg – ide menekül. Ez ugyanis 1763-tól a gyarmat székhelye.
Mai képét a múlt század elején kezdték alakítani. Nem volt nehéz dolguk, mert a helynek van egy páratlan adottsága: az elhelyezkedése. Talán leírhatom, hisz már mások is megtették: Rio a világ (egyik) legszebb fekvésű városa.
Ám mielőtt erről szólnék részletesebben, hadd mutassam be azokat az oldalait, amelyekről a köztudatkutatásom eredményei szólnak. Hisz minden, amit Brazília idéz, valójában Rióban található, hozzá köthető.
Itt van például a Maracana stadion. Mert ugye Brazília a labdarúgás országa is. Annyira, hogy erről még én is tudok. Jómagam ugyanis nagyjából párhuzamos vagyok mindennel, ami a sport, köztük a futball világához tartozik Az Estadio do Maracanã a legnagyobb a kontinensen: több mint 80 000 szurkolót fogad be: ennyien őrjönghetnek a bajnoki és a válogatott meccseken. Ennyien követhették élőben Pelé játékát, aki itt rúgta az első válogatott gólját 1957-ben, majd pályafutásának ezredik találatát is tizenkét év múlva. De a zenekedvelők is végigtáncolhatták és -rajonghatták itt Madonna és Paul McCartney koncertjét. Megszemléltük a stadiont és még a hangulatába is beleszippantottunk, mert meccsre készült a labdarúgást szeretők csapata. A drukkerek már ott gyülekeztek, beszélgettek, szervezkedtek, készülődtek csapatuk buzdítására.
Örültem ennek a kis intermezzónak, mert azt bizonyította, hogy ez a fejezet úgy működik, ahogyan gondoljuk. Amit azonban nem mondhatunk el a riói karneválról. Szinte azt írtam, hogy gyerekkori emlékem, bár ez nem igaz, későbbi az első televíziós közvetítés, amit láttam róla. De mindenképp régi. Azóta is mindig megnézem, amikor tehetem, és többször elgondoltam, hogy talán egyszer jó lenne ott lenni, beleveszni abba a csodálatos világba, az egész éjjel tartó, szinte az egész várost átfogó felvonulás, tánc és zene forgatagába. Hányszor csodáltam a gyönyörűen öltözött, nevető és a szamba ritmusára ringó, pergő gyönyörű lányokat, az ünneplő tömeget, mely maga is énekel, táncol, mulat teljes szívéből.
Aztán elvittek és megmutatták a Sambodromót vagy más néven a Passarela do Sambát, azt a másfél kilométeres útszakaszt, két oldalán lelátókkal, amelyet 1984-ben adtak át és ahol azóta a karnevál, tulajdonképpen a szambaiskolák csapatainak a felvonulása zajlik. Ide zsúfolták be, a két lelátó közé a karnevált, amelyből 1723-ban portugál bevándorlók tartották az elsőt. Később táncversenyek is megjelentek a programban, 1928-tól pedig a szambaiskolák versenyévé süllyedt vagy emelkedett, ki tudja.
Az elején minden körzetből indultak, bárokban, tereken gyűltek össze a táncosok és a zenekar, majd végigvonultak az utcákon. Ma már ennek vége. Az afrikai eredetű szambát, az ősi népi táncot, mely a megbilincselt rabszolgák rövid, gátolt mozdulatait jelképezi, újra keretek közé szorították. Így éreztem, miközben ott álltam és bámultam. Nem táncolnak végig az egész városon, nem állítják le értük a forgalmat és nem erről szól néhány napig az élet. Zavart egyeseket, vagy többeket. Nem tudom.
Ez lenne a fejlődés? 
Nincs szükség népünnepélyekre?
Mindenki megválaszolhatja maga.