Sokáig gondolkodtam azon, hogy milyen közhasznú és társadalmilag fontos tematikán kellene eltöprengenem. Az internet tavaiban halászgatva szembetűnt, hogy márciust akár a művészek hónapjának is lehetne nevezni, hiszen számos író, festő, képzőművész, zenész, rendező és színész született ebben az időszakban. Mint Joseph Haydn zeneszerző, Fodor Teréz magyar színésznő vagy Angus Young, az AC/DC együttes gitárosa. Aztán eszembe jutott, hogy talán ezek az emberek szenvedtek a legtöbbet, mióta megkoronázott bennünket ez a vírus. Talán járvány nélkül is ezek azok a hivatások, munkák, amelyek kevesebb figyelmet kapnak és amelyeket a legkevésbé értékelünk. Pedig milyen gyönyörűek és mennyire az életről szólnak! Egy hang, egy ecsetvonás, egy kacagás, egy szépen elszavalt mondat kifejezheti mindazt, ami a létezést jelenti valakinek. Egész élettörténetek és sorsok bújnak meg egy-egy dal mögött, s ugyanez a helyzet a festményekkel, rajzokkal, megrendezett filmekkel, melyek sokszor súlyos és mély üzeneteket hordoznak magunkban. Az emberi természethez tartozik, hogy akármennyire is ragaszkodunk a karrierhez, pénzhez, a sikerhez és hatalomhoz, legbelül mégsem ezek a dolgok tesznek boldoggá. Mit ér a pénzünk, ha nem osztjuk meg mással? Mit ér a sikeres munka, ha nem ünnepelhetjük szeretteinkkel? Mit érne a hatalom, ha egymagunkban lennénk? A vírus igencsak meggyepálta az életet, és pontosan olyan dolgokat tesz lehetetlenné és nehézzé, amelyekre szükségünk lenne. Nem éppen a túléléshez, de annál inkább a reményhez. Olyan, mintha a lelki akkumulátort csak egy limitált szintig tudnánk felölteni. Rövid időnk van arra, hogy használjuk. Pedig úgy hiszem, ez az az energia, ami erőt ad az embereknek ebben a helyzetben. Nesze neked, virtuális világ és járványkombináció. Pontosan olyan dolgokat erősít meg és hangsúlyoz, amelyek a lélek kiölésének veszélyeivel fenyegetnek. Nem vitatom ugyan a szükségességét az intézkedéseknek és a világ felborulásának, csupán csak aggasztanak a következmények. Átalakult az élet, és néha ijesztő belegondolni, hogy milyen könnyen ment. Tettük, amit kellett, és úgy, ahogyan elvárták tőlünk. Dominál a túlélési ösztön. Nehéz dolog napjainkban összeegyeztetni a kellemeset a hasznossal. Olyan, mintha csak a hasznos maradt volna meg, a kellemeset elhagytuk valahol útközben. Egy szó mint száz: úgy érzem, a világnak újra óhatatlanul szüksége lesz a fesztiválokra, kiállításokra, koncertekre, színházi előadásokra és filmekre ahhoz, hogy ismét a vidám, nyugodt és laza önmagunk lehessünk. Szükség van arra a jó pohár sörre, borra a téren, az ereszd el a hajamra, pogózásra. Jólesik együtt sírni, de főleg nevetni, érezni az illatokat és látni a színeket. Kell az önfeledtség, a tombolás, a gőz kieresztése ahhoz, hogy valahogyan folytatni tudjuk ezt az életet és hogy kihozhassuk belőle a legjobbat. Úgy hiszem, megéri várni és kitartani, mert amilyen bolond a világ, pont annyira gyönyörű is.

Fülöp Orsolya