Él(t)ünk-e? S hogyan?

„Ha kérdezik, hogy éltem-e / Majd azt mondom, hogy / Élnünk kellett volna még, élnünk / Élnünk kellett volna még, élnünk / Valahogy ahogy, valahogy ahogy elképzeltük” – hangosan énekelték úgy nagyjából egy évvel ezelőtt a Halott Pénz együttes egyik előadójával a Sapientia – EMTE Csíki Karának végzős hallgatói a ballagási ünnepségükön. Nem csoda, hogy szívből szólt a dal, hiszen tavaly két évfolyam diákjai ballagtak, azok, akiket legjobban megfosztott legszebb éveiktől a világjárvány. Jól tudjuk, s nemcsak ők húzták a rövidet. Valamennyien keserű szájízzel gondolunk a megszorításokkal és az állandó bizonytalansággal teli időszakra. Aztán az idő múlásával az életünk ismét visszatért valamennyire a normális kerékvágásba. (Mi az, hogy normális? Most ne menjünk a részletekbe…) Jómagam (gyerekként jókat kuncogtam a kifejezésen, és gondolatban feltettem a kérdést: Honnan tudja, hogy maga jó?) azóta is pörgök, legalábbis igyekszem alkalmazkodni a körülöttem is felgyorsult világhoz, eseményekhez. Minap az egyik kolléganő írta közösségi oldalán: „Napi 28 telefon, mail, cset, üzenet, teljesen különböző témákban persze… Ha épp úton vagyok, bringán vagy vezetek, esélyem nincs feljegyezni, ki mit vár tőlem, mikorra, mit beszéltem. Mennek is át a fejemen nyom nélkül, rendesen…” Az ismerős helyzeten jót nevettem, s arra gondoltam, vagyunk így még egypáran. Gyorsan megszámoltam, aznap 32 telefonbeszélgetésem volt, de az átlag nálam is 25 körül van. Egyébként az eddigi rekord tavaly július végén a napi 63 hívás volt. Nem panasz, mert úgy szép az élet, ha aktívak vagyunk, élünk és élvezzük, a nehézségekkel együtt.
Az elmúlt hetekben csűrdöngölőn, tánctalálkozón, az Ezer Székely Leány Napja rendezvényen, papszentelésen, két táborban, pálinkaversenyen voltam, lakodalmas mulatságot hívtam, és közben intéztem a hétköznapi ügyes-bajos dolgaimat. Szóval élek rendesen. Úgy látom, nem vagyok egyedül, valamennyi baráttal, ismerőssel beszélgetve egyértelműen látszik, hogy sokan ügyeskednünk kell az idő beosztásával, hogy mindenre is jusson. Rohanunk az élettel, az élet után, és ez rendjén is van, mert a járványos időszak megmutatta, hogy milyen az, amikor el vagyunk szakítva mindenkitől és mindentől, illetve hogy ez az elszakítottság mennyire nem egészséges. Különben az sem mindegy, hogy a rohanásunk, az életünk milyen. Csak a saját önző érdekeink hajtanak, vagy tudunk figyelni másokra is? Teszünk másokért is, a közösségért is? Hogy miként kéne élnünk, azt nagyon frappánsan leírja Túróczy Zoltán Tanács című versében, amelyet szintén a hétköznapok egyik gyöngyszemeként hallottam. Jó lenne, ha bár egy gondolatot megragadnánk belőle és gyakorlatba ültetnénk: „Ma még tiéd körülötted minden. / Adhatsz belőle. Adj hát, kinek nincs, / Mert jön egy nap, talán nemsokára, / S kihull kezedből minden földi kincs. / És nem lesz többé tiéd semmi sem. / Tollad, virágos párnád másra vár… / Mit maga köré épített egy élet, / Nem több, mint összeomló kártyavár. / Ma szólhatsz még jóságos, meleg szóval / Testvéredhez, ki szenved, szomorú. / Vigaszt hoz szavad zengő muzsikája, / S tán rózsát hajt egy töviskoszorú. / Hajolj hát hozzá, amíg beszélhetsz, / Harmatként hulljon szerető szavad: / Mert jön egy nap, hogy elnémul ajkad, / És soha többé nem fakad. / Ma kezed még erős, a lábad fürge, / Szolgálhatsz szegényt, árvát, beteget. / Ma letörölhetsz verejtéket, könnyet. / Oh, most segíts, ha teheted. / Mert jön egy nap, hogy kezed mozdulatlan, / Mindegy hogy ősz lesz, tél vagy kora nyár, / Mert nincs több időd, s amit meg nem tettél, / Azt nem teszed meg soha többé már. / De ma még tiéd körülötted minden. / És adhatsz, adj hát annak, kinek nincs. / Hisz jön egy nap, talán nemsokára, / S kihull kezedből minden földi kincs. / Csak az lesz tiéd, amit odaadtál, / Csak az, mi minden kincsnél többet ér. / A tett, a szó, mit szeretetből adtál, / Véled marad, s örökre elkísér.”

Bíró István

: an accessible web community