Ellenszenv, rokonszenv és a jó pedagógus

Azt hiszem, mindannyian úgy vagyunk, hogy miközben járunk-kelünk az emberek között, van, aki iránt ellenszenvet, mások iránt pedig akaratlanul is rokonszenvet érzünk. Gyakran megmagyarázhatatlanul, mert nem is olyan fontos, hogy a dolgok mélyére nézzünk éppen akkor. De mi van a pedagógusokkal? Hiszen ők is emberből vannak…

Talán saját életünkből is ismerős tapasztalat, hogy egyszerűen nem értettük, hogy X tanár miért pikkel ránk állandóan, Y-nak miért sosem elég jó, amit mondunk, ahogy viselkedünk. Vagy éppen gyerekünk számol be hasonló helyzetekről, s mi tehetetlenül állunk vele szemben. Bár van, aki elég határozott, s szembe szegezi a tanárnak: mondja már meg, ugyan mi baja van a gyerekemmel? A válasz többnyire hímezés-hámozás, holmi utalás elbliccelt feladatokra, netán „nem megfelelő” viselkedésre, de a lényeget nem szokták kimondani.

Mert nehéz, sőt, nem is illik erről beszélni, de a pedagógusok is úgy vannak, hogy kedvencekre, kedvesekre, közömbösökre és elutasítottakra osztják fel tudattalanul tanítványaikat, s többnyire eszerint is viszonyulnak hozzájuk. Szubjektív „keretek” ezek, amik óhatatlanul „bekapcsolnak”, amikor belép az adott osztályba. Akik belül maradnak, azoknak könnyebb az életük, akik kívül esnek az elfogadhatósági küszöbön, azoknak kevésbé. Ez önmagában se nem jó, se nem rossz, egyszerűen emberi. Az viszont már fájdalmas, hogy ezzel a tanárképzés nem igazán foglalkozik, gyakorlatban végképp nem, a szakmai önismeret fejlesztése pedig annyira még nem divatos mifelénk. Pedig az elméleti tudás mellett legalább akkora szerepe van az „elég jó” tanárrá válásban annak, hogy tudjam: hogyan működöm én mint pedagógus a gyerekek között, hol vannak a vakfoltjaim, mik borítanak ki rendszeresen és vajon miért, mitől van az, hogy például a kamaszodó fiúkkal, a vihorászó kislányokkal, a puffogó Katikával és a stréberke Misikével nehezen tudok kijönni… Ezeknek a dolgoknak a tudatosítása az előfeltétele annak, hogy tágítható legyen az a bizonyos „keret”, amin át észleli a pedagógus a gyerekeket, és a felismerés sokszor már elegendő is ahhoz, hogy jobban, elfogadóbban működjék.

Na, de a lényeg, hogy nálunk úgy lesz pedagógus az emberből, hogy sem az egyetemen, sem a versenyvizsgán sehol sem kap hangsúlyt ez a gyakorlati finomság, csak az elméletet, a száraz, tantárgyi és pedagógiai tudást mérik, jeggyel. Igen ám, de végezhet valaki évfolyamelsőként, a versenyvizsgán írhat tízest mindenből, ez még korántsem vetíti elő, hogy a szó nemes értelmében jó tanárrá válik. “Bizonyítványából” épp a lényegre, a nevelés művészetében való jártasságra, a “pedagógusi vénára” való utalások hiányoznak.

Képzeljük el, hogy mi lenne, ha pedagógusfelvételnél az iskolák erre a bizonyos pluszra is kíváncsiak lennének (persze, ha végre maguk a tanintézmények rendezhetnék meg a versenyvizsgákat)? Ha a megfelelő végzettséget szavatoló dokumentumok csak belépőt jelentenének, utána próbatanításon vagy próbaidő alatt éppen ezt figyelné az alkalmazásra készülő intézmény. Mármint azt, hogy mennyire érzi az aspiráns a nevelés művészetét, mennyire tud “játszani” a gyermekek, fiatalok nyelvén, hogyan bánik a csendessel, a hangossal, átfogja-e a teljes gyerekcsoportot, hogyan kezeli a nevelési helyzeteket, a konfliktusokat, képes-e magával “vinni” a társaságot, bevonni, bevonzani a tevékenységbe, mennyire tudja elérni, hogy minden gyerek úgy érezze, rá is figyelnek, mennyire „látja” a gyerekeket, mindeniket a saját igényük szerint.

Micsoda pozitív irányú változások indulhatnának el tanintézményeinekben, ha hirtelen a „hogyan” is fontos lenne a „mit” és „mennyit kell” mellett! Ha a képzőközpontokban is végre pedagógusnevelés lenne a cél, nem csupán szaktanár (biológus, fizikus, matematikus, stb.) képzés zajlana, néhány halványgyenge pedagógiai modullal megfűszerezve.

Ez most még csak álom, de hátha egyszer valósággá válik…

Asztalos Ágnes