Dr. Kátai Helga tüdőgyógyász szakorvos április elejétől dolgozik a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórházban. A marosvásárhelyi születésű orvos tavasz óta sok újdonsággal néz szembe, új város, új munkahely és egy új vírus is a kihívások közé tartozik, hisz épp a koronavírus-járvány kezdetén állt munkába a kórház egyik olyan osztályán, ahol a koronavírusos betegeket kezelik. Ezekről a változásokról, hivatásról, hitről és természetesen, a koronavírusról is beszélgettünk a fiatal szakemberrel. Azt mondta, a megelőzés érdekében nagyobb figyelemre lenne szükség, a kezelés során pedig több bizalomra. 

– Marosvásárhelyen végezte az orvosi egyetemet és rezidenséveit is ott töltötte. Hogyan került Csíkszeredába?

– A marosvásárhelyi tüdőklinikán végeztem rezidenséveimet, ott is szakvizsgáztam 2019-ben. A szakvizsga után magánrendelőben dolgoztam Marosvásárhelyen, Segesváron, Szászrégenben, Székelyudvarhelyen is. Csíkszereda mindig is tetszett nekem, sok az idevalósi barátom, és amikor elkezdődött a koronavírus-járvány, hallottam, hogy itt segítségre van szükség és jelentkeztem, hogy szívesen jönnék ide.

– És aztán rögtön bele a közepébe, ugye?

– Igen, belekerültem a mély vízbe, és nemcsak a környezet volt új, hanem a betegség is, amivel pácienseink többsége hozzánk érkezett, hisz a koronavírusról tavasszal még alig tudtunk valamit. Amikor idejöttem, épp sürgősségi helyzet volt, a városba sem tudtam kimenni, a barátaimmal sem találkozhattam, csak a kórház és a lakásom között jöttem-mentem. Az első időszak nehéz volt, a kollégák is meg kellett ismerjenek. Most már jobb, úgy érzem, belerázódtam, bár a várost még most sem volt időm úgy igazából megnézni. Nem könnyű most sem a munka, hisz mindennap változik a helyzet, de teljes erővel és lelkiismeretesen állok a munkámhoz. Igyekszem a maximumot kihozni magamból, hogy a betegeket minél jobban tudjam kezelni. Ma is sokszor maradunk bent munkaprogramon túl is, hisz ha épp fél háromkor hoznak egy frissen beutalt beteget, akkor őt is el kell látni. Nagyon szeretem a mesterségemet, ez a hivatásom, nem tűnik nekem megterhelőnek az sem, ha tovább kell bent maradni. 

– Mi az, ami segít, amikor mégis elfárad?

– A kollégák és a család biztatása sokat jelent. Összetartó csapat van itt, az eseteket megbeszéljük, és ez a szakmai együttműködés nagyon jó. Most más osztályokról is besegítenek orvosok, a betegek állapotát és kezelését velük is ki tudjuk értékelni. Nagyon sokat olvasok pihenésképp, de mostanában inkább tudományos könyveket és a Covidról szóló kiadványokat otthon is, hisz szinte naponta jelennek meg új cikkek, szabályok, új protokollok. Minél jobban meg szeretném ismerni a vírust, a működését, hisz ez segítheti a hatékonyabb kezelést. 

– Mit emelne ki abból, amit már megtanultunk erről a vírusról, amit már tud az emberiség az általa okozott betegségről? 

– Elsősorban azt, hogy nagyon komolyan kell venni ezt a vírust. Rengeteg ember még mai napig sem hiszi, hogy létezik, sok páciensem pozitív teszttel úgy jön be, hogy szerinte ez nem igaz, és fel van háborodva, hogy ő biztos nem beteg. A betegek nagy részénél kialakul a vírus által okozott tüdőgyulladás, nem az első időszakban, hanem négy-nyolcadik napon akár. A betegeknek ilyenkor, amikor kezdenek légzési problémáik lenni, veszik észre, hogy ez mégis komoly dolog. Akik kórházba kerülnek most, bennfekvésre, azoknak mind tüdőgyulladásuk van. Aki pozitív és enyhébb tünetei vannak, azt napi bennfekvéses rendszerben kivizsgáljuk, a vérvizsgálat és a röntgenvizsgálat eredményének függvényében pedig kezelést adunk otthonra és követjük az állapotát. Akinek kórházi ellátására van szüksége, azt befektetjük az osztályra. 

– Mennyire súlyos a Covid-betegségben jelentkező tüdőgyulladás?

– Őszintén megmondom, hogy én ennyire súlyos tüdőgyulladásokat még nem láttam. Ijesztő, ahogyan nagyon gyorsan, akár egyik napról a másikra súlyosbodik a betegek állapota. Van, amikor egyik napon a röntgenfelvétel szerint azt mondhatjuk, hogy enyhe a tüdőgyulladás és három nap múlva, kezelés ellenére, már az egész tüdőt megtámadja.

– Kiket érint leginkább súlyosan ez a betegség?

– A cukorbetegeket és a szív-érrendszeri megbetegedéssel küzdőket. Az osztályon fekvők közül minden második beteg cukorbeteg. A májproblémákkal élőket is súlyosabban érinti. A betegek többsége idős, a leginkább érintett korcsoport az ötven-hatvanöt év felettiek. De nem törvényszerű. Volt fiatal betegünk is, akinek csak a túlsúlyossága volt társbetegsége, és annyira súlyos tüdőgyulladást kapott, hogy intenzív terápiára szorult, ugyanakkor egy 94 éves bácsi veseelégtelenséggel három hét kezelés után a saját lábán hazament. És jól van most is. A betegség lefolyása nagyban függ az egyéni jellegzetességektől, kinek milyen a szervezete ellenállóképessége és társul-e melle egyéb társbetegség.

– Ön szerint mi a döntő a gyógyulásban?

– A beteg hozzáállása nagyon fontos. Ez a 94 éves bácsi is azt mondta nekem, hogy ő innen haza fog menni, és haza is ment. Nagyon fontos a pozitív gondolkodás, hogy „ne engedjük el magunkat”, ne essünk be azzal az ágyba, hogy „hú, most már vége mindennek”. Félve jönnek be az emberek, sok mindent összeolvastak, rémtörténeteket hallottak a vírusról, a félelem, a stressz pedig szintén nem jó. Én is átestem a betegségen júniusban, kórházban is voltam két hétig, tudom, mit jelent a betegség lefolyása és a vele járó pszichés állapot, s így teljesen át tudom érezni a betegek lelkiállapotát.  

– Mit lehet és kell tenni?

– A maszkviselés elsődleges. És, hogy gyakran tisztítsuk meg a kezünket, mossunk kezet szappannal és vízzel, vagy használjunk alkoholos kézfertőtlenítőt. Továbbá, hogy tartsuk a két méter távolságot, ne nyúljunk a szemünkhöz, orrunkhoz, szánkhoz. Köhögés, tüsszentés közben takarjuk el az orrot és a szájat eldobható zsebkendővel, vagy köhögjünk, tüsszentsünk a könyökhajlatba. Amennyiben valaki  belázasodik, köhög, illetve légzési nehézséget tapasztal, kérjen orvosi segítséget. Vigyázzunk idős szüleinkre, nagyszüleinkre. Ha valaki velük él együtt, akkor fontos, hogy külön szobában legyenek és kerüljék az érintkezést, hisz most már bárhonnan fel lehet szedni a vírust, annyira elterjedt. Sokan tünetmentesek, nem is tudják, hogy hordozzák a vírust. És a tünetmentesek is fertőznek. Ez egy olyan betegség, hogy jobb megelőzni, mint kezelni, ezért fontos odafigyelni. 

– Van, aki pár óráig nem képes elviselni a maszkot az orrán, önök pedig nemcsak maszkban, hanem overallban, két kesztyűben, arcvédővel vizsgálják, gyógyítják a betegeket….

– Megszoktuk már. Kezdetben lassabban ment a beöltözés, és oda kellett figyelni arra, hogy helyesen csináljuk végig a folyamatot, most már rutinosak vagyunk benne és gyorsabb is. Kényelmetlennek továbbra is kényelmetlen. A maszkban és az arcvédőben nehezen kapok levegőt, nehezebben hallom a beteget. Nagyon izzasztó is az overall.   

– Mi jut eszébe először, ha az elmúlt hónapokat kellene jellemezze?

– Nagyon intenzív volt az elmúlt hét hónap. Intenzív és nehéz. Új város, új emberek, messze a családomtól, új munkahely, új felelősségek, új betegség… Még most is nehéz. Sokszor egyes hozzátartozók teszik nagyon nehézzé a munkát. Vannak, akik eleve támadóan állnak hozzánk, megkérdőjelezik a döntéseket, nehéz velük megértetni magunkat. Legtöbbször be vagyunk öltözve, telefont nem tudunk bevinni, a hozzátartozók nehezményezik, ha órákon át nem érnek el. Most van szociális munkás az osztályon, aki naponta igyekszik tartani a kapcsolatot a betegek hozzátartozóival, akiktől több megértést és türelmet kérünk. Higgyék el, legjobb tudásunk szerint, mindent megteszünk a betegekért. 

– Ön mikor volt otthon a családjánál?

– Három hónappal ezelőtt, akkor is épp csak rövid időre. Édesapámnak van egy súlyos betegsége, azért sem járok haza, nehogy elkapjon tőlem valamit. 

– Mit gondol, mi várható a következő időszakban?

– Remélem, hogy az oltóanyag bevezetésével csökkenni fog az esetek száma. 

– Miért a tüdőgyógyászatot választotta az orvosi szakágak közül?

– Pszichiátriát és bőrgyógyászatot tűztem ki magamnak célul korábban, aztán egy gyors döntéssel a tüdőgyógyászatra váltottam. Édesapám betegségének is szerepe volt ebben, ugyanakkor azt gondolom, nem véletlen, hogy végül ezen a szakterületen kötöttem ki. Nagyon megszerettem, és nem is tudnám elképzelni most, hogy más szakterületen dolgozzak. Azt sem tartom véletlennek, hogy idekerültem. Érdekes a sors. Hívő ember vagyok, katolikus családban nőttem fel, minden évben jártunk a csíksomlyói búcsúra, és most érdekes módon itt vagyok Csíksomlyón, a templom mellett és itt dolgozom orvosként. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy ez vajon véletlen-e. Most is gyakran bejárok a templomba, kérem a Jóistent, adjon erőt, hogy a legjobb tudásom szerint dolgozzak és segítsen a betegek gyógyulásában. Hiszem és vallom, hogy a fő tanácsadóm Isten, ezért nem félek semmilyen újabb kihívástól.