Van egy veteményféle, ami nem való a kertbe, a tányérra sem, legfeljebb a csizmába az asztalon. Ennek ellenére naponta etetik vele az embert, olykor akár habzsolja is a kiválasztott és/vagy manipulált fogyasztó. Látszólag ingyen van, de valamikor csak-csak fizetni kell érte. Ha például olyanok kínálják, akikben botorul megbízunk, akkor meg is kapjuk a kóstolót, akár akarjuk, akár nem. Rengetegféle, sokfajta neve van (a régmúltban leginkább „csak” ördögi, istentelen volt), most találós kérdésnek hagyom, kinek-kinek milyen saját „veteménye” van ilyen, de minden név csak álca, a velejét magunkba lapátoljuk, pedig a valóságban olykor nem is létezik; a neve is csupán az elfogultságunknak, vagy a képzeletünk étvágyának ad falatokat… Kedves Olvasóm! Bonyolultnak tűnik ez a bevezetés? A történet, mint a mesékben jószerével mindig, királyról szól, most az elsőről a történelemben, bocsánat: a mitológiában, aki kertjében zöldség helyett „vetett embereket” termesztett, s aztán nevezték ezeket sárkányfogveteménynek. A dolog úgy esett, hogy Pallasz Athéné istennő azt kérte Kadmosztól, öljön meg egy sárkányt. Kadmosz társait darabokra tépte a sárkány, de neki sikerült legyőznie. A küzdelmet követően, az istennő tanácsára, a király elvetette a megölt sárkány fogait a fölszántott földbe. A „vetett emberek” első kertésze tehát Kadmosz thébai király volt, aki az általa megölt Gonosz fogait, a felsőbb hatalomban bízva, elültette a kertjében. A „magok” gyorsan kicsíráztak, a sarjak bújtak is ki a földből szaporán, na, de amint emberré cseperedtek, rögvest egymásnak estek. Az ádáz harc végén csak öt maradt közülük életben. A harcosok is, a király is rendre meghalhatnak, de a sárkányfogvetemény örök életet nyert. Sajnos, a mitológiai ismeretek már meseként is alig élnek, nemhogy tanulságul léteznének. Ám e nélkül is világos, hogy ahol sok a „vetett ember”, ott már nemcsak egymás ellen küzdenek, hanem csapatokat, sőt hadsereget óhajtanak a kezük alá, amelyek helyettük harcolnak, s aki nem áll a soraikba, annak lelkében nemegyszer ágat hajt a tehetetlenség és a reménytelenség érzése. Vörösmarty Mihály 1846-ban írta Az emberek című versét. Lukácsy Sándor (1923–2001) irodalomtörténész így elemzi: „Mélységes pesszimizmus és reménytelenség uralja a verset. Vörösmarty Mihály talán legsötétebb költeménye. Az emberek [című vers] egy pillanatnyi esélyt sem ad arra, hogy valaha eljön egy olyan jövő, melyben nem lesz ínség, szolgaság vagy dögvész, ahol nem pusztulnak el emberek nap mint nap őrült szenvedések közepette.” Egy szó mint száz, szegény, fegyvertelen költő, ha nem akar sorkatona lenni a „vetett emberek” seregében, mit is tehetne?! Legalább elmondja! Figyelmeztet! Hátha valaki meghallja! Idézek a hosszú versből néhány szakaszt: „Hallgassatok, ne szóljon a dal, / Most a világ beszél, / S megfagynak forró szárnyaikkal / A zápor és a szél, / Könnyzápor, melyet bánat hajt, / Szél, melyet emberszív sóhajt. / Hiába minden: szellem, bűn, erény; / Nincsen remény! // Mi dús a föld, s emberkezek még / Dúsabbá teszik azt, / És mégis szerte dúl az ínség / S rút szolgaság nyomaszt. / Így kell-e lenni? vagy ha nem, / Mért oly idős e gyötrelem? / Mi a kevés? erő vagy az erény? / Nincsen remény! // Az ember fáj a földnek, oly sok / Harc s békeév után / S testvérgyűlölési átok / Virágzik homlokán, / s midőn azt hinnők, hogy tanul / Nagyobb bűnt forral álnokul. / Az emberfaj sárkányfogvetemény: / Nincsen remény! nincsen remény!” Miközben a sárkányfogvetemény elárasztja a „dús” földet, világszerte növekedik az éhezők száma. Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének 2019 júliusában kiadott jelentése szerint 820 millió ember éhezik. Kedves Olvasóm! Ezek után mit is mondjak az olyan kertészekről, akiknek ápolt kertjében, bár a szemnek tetszetős, minden növény mérgező. Nevezhetik gyönyörű turisztikai látványosságnak, az emberek többsége számára mégis ijesztő marad. Az egyik ilyen, több hektáron elterülő, gondosan őrzött kertbe a világ leggyilkosabb növényeit ültették. Ez az Alnwick-kert Anglia északi részén. Több mint száz hírhedt gyilkos él itt! Olvasom, hogy fekete vaskapu választja el a kert többi részétől a legveszedelmesebb, a mérgezőnél is mérgezőbb Méreg-kertet, azt a helyet, ahová nem tanácsos egyedül bemerészkedni! Annak, aki szakember kíséretével mégis megkockáztatja a látogatását, persze tilos megkóstolnia, de még megérintenie vagy megszagolnia is az ottani növényeket. Marad a borzongás. Minden őrző-védő elővigyázatosság ellenére sem lehet teljesen kizárni a baleseteket. Leggyakrabban az fordul elő, hogy a turisták hirtelen elájulnak. Az orvosok szerint viszont csak a félelemtől (kérdem: a gonosz közelségétől!?) lesznek rosszul. Ha jó sok pénzt hoz az üzemeltetőknek, akkor lúdbőrözhetnek, cidrizhetnek saját felelősségre a kertben akárhányan, meg is halhatnak valós vagy vélt mérgezéstől, ettől még sohasem válik e kertből – a régi magyar nyelvből kölcsönözve: – bánomkert, azaz olyan hely, amilyent „a víz gyakran meg szokott nyomni”, s az ember később már hiába bánja, hogy magot vetett oda. Kozma Mária