Tavaly jártam először a Gyergyói Tánc- és Zenetáborban, egy tudósítás anyagáért buszoztam le Gyergyószentmiklósról a tábor helyszínére, Gyergyóremetére. Őszintén szólva nem számítottam eget rengető dolgokra, egyszerű tábort képzeltem el úgy 30 gyermekkel és néhány oktatóval. Ehhez képest kimondottan kellemesen csalódtam, leesett az állam, amikor megérkeztem a helyszínre: egyik épületben a kicsik, másikban a nagyobbak ropták a táncot, az emeletről hegedűszó hallatszott, és az egészet áthatotta a népdal, amelyet egy másik helyiségben oktattak a gyermekeknek. Rögtön tudtam, hogy itt nem egy egyszerű táborról van szó: Gyergyóremetén a hagyományok egyre inkább foszlásnak induló kötelére igyekeznek néhány erős csomót húzni. Alig vártam az idei tábort, és mondanom sem kell, ezúttal is örömet szerzett a látvány. Folyamatosan zajlott a regisztráció, a gyermekek türelmetlenül várták, hogy ismét újabb és újabb lépéseket tanuljanak. Még soha nem voltak ilyen sokan, pedig ez már a negyedik tábor: közel kétszáz gyermek részesül népdal és -táncoktatásban a hat nap alatt. – Te is táborozni jöttél? – kérdezte meglepetésemre egy hozzávetőleg 10 éves kisfiú. – Nem, én az újságba fogom leírni azt, hogy ti milyen ügyesek vagytok – válaszoltam. Kikerekedett szemekkel nézett rám, láttam rajta, hogy ismeri az újságíró fogalmát, azonban még mindig zűrös volt kicsit a tekintete. – És te komolyan nem maradsz itt táncolni, inkább leülsz és írsz? Jaj, pedig itt olyan jó! Tavaly voltam először, és alig vártam, hogy ismét jöjjek! – mondta szinte ujjongva. Ismerős – gondoltam magamban. Bizonyára, az összes gyermek nagy lelkesedéssel várta a tábort, a táncot, az éneklést, az újabb közös élményeket. Minden este idős adatközlők táncát nézhetik ámuló szemekkel, majd később, amikor emlékként tekintenek vissza ezekre az eseményekre, eldönthetik, hogy mi is fontos igazán. Kertész László