enyhe eső
borús égbolt
Egyik szemem sír, a másik nevet
Az elmúlt vasárnapi – böjt negyedik vasárnapja – gondolataimat osztom meg a Kedves Olvasókkal, tekintettel arra, hogy ez a vasárnap egyedi volt eddigi életem során, és gondolom, sokunk számára: vasárnap, és a templom ajtói zárva. Ige: Ézsaiás 54,6-10; „Mint elhagyott és fájó lelkű asszonyt, megszólít téged az Úr… egy rövid szempillantásra elhagytalak, de nagy irgalommal összegyűjtelek. Túláradó haragomban egy pillanatra elrejtettem előled arcomat, de örök hűséggel irgalmazok neked – mondja megváltó Urad. Mert úgy teszek, mint Noé idejében: ahogyan megesküdtem, hogy nem árasztja el Noé özönvize többé a földet, úgy esküszöm meg most, hogy nem haragszom rád… a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szűnik meg, és békességem szövetsége nem inog meg – mondja könyörülő Urad.” Böjt negyedik vasárnapját – laetare – örvendezés vasárnapjának nevezik: „Boldog az az ember, akinek te vagy ereje, aki a te utaidra gondol”. (Bevezető zsoltárrész a 84. zsoltárból) Ézsaiás 66.10: „Örüljetek Jeruzsálemmel! Vigadjatok vele mindannyian, akik szeretitek.” Minden böjti negyedik vasárnap számomra kettősséget jelentett. Böjt és öröm. Hogyan és miként illeszkedik össze e kettő hangulata, érzése? Ma különösen az. Belegondolva, úgy érzem magam, mint a mesebeli király, akinek egyik szeme sír, a másik nevet. Siratja egyik szemem ezt a megbetegedett világot. Könny szememben, melyet az aggodalom, bizonytalanság, már-már félelem okoz. Álmomban sem képzeltem volna soha, hogy valaha vasárnap zárva lesz a templom ajtaja. Lám, bekövetkezett az elképzelhetetlen. Isten megszólítja népét, amelynek sorsa: özvegyasszonyi sors. Elhagyatott, kiszolgáltatott, megmaradása veszélyeztetett. Aggodalom, bizonytalanság, már-már félelem. Bár nem háborút vesztett népe vagyunk Istennek, síró szemünk azt sugallja: elhagyott, levette kezét rólunk Isten. Isten szól népéhez: „szempillantásra elhagytalak, de nagy irgalommal összegyűjtelek / megnyílnak a templom ajtói. Íme, a kesergés, önsiratás helyett meghallani Isten szavát, bízni ígéretében: rátekintek népemre, elmúlhat a nyomorúság, mert „hűségem nem szűnik meg”, „békességem nem inog meg”. Örök hűséggel irgalmazok neked – mondja megváltó Urad. Bízom-e ebben? Hiszem-e, hogy Isten mellettem áll, hogy kimozdít helyzetemből, hogy jóra fordíthatja sorsom? Hinni, bízni lehet és kell! Számunkra, amit Ézsaiás próféta hirdet, megtörtént valóság: irgalmas, könyörülő Urunk van, aki megbocsátja emberi gyengeségeinket és bár sokszor búsulást okozunk Istennek, amiért csak büntetés, ítélet jár, megérdemeljük, hogy elforduljon, magunkra hagyjon, engedjen gyötrődni minket, mégis ad lehetőséget. Noénak tett örök érvényű ígéretében – „nem törlöm el az embert gonoszsága miatt” – bízva hiszem, velem lesz ígérete szerint. Ez örömkönnyekkel tölti el szemem. A keresztyén öröm forrása maga Isten, s ez nem viháncolás, nevetés, hanem egy kiegyensúlyozott, bölcs derű, amely tudja, hogy Isten kezében vagyunk, és ott vagyunk a legjobb helyen. Amilyen mély – talán eddig meg nem tapasztalt – az aggodalom, bizonytalanság könnye, annál erősebb bennem az Istenbe vetett bizalom örömkönnye, amely oly felelősségre, szolgálatra, Isten-tiszteletre buzdít, amelyeket a mostani nehéz napok képesek a meglévő, de talán szunnyadó állapotból, felszabadítani. Ezért imádkozom, imádkozzunk!
Tamás János evangélikus lelkész
.jpg)
.jpg)
