„Egy színész része egy közösség kulturális lüktetésének”

Káosz, r. Kató Zsolt ‒ Fincziski Andrea archívuma

Az EMKE Poór Lili-díját idén Fincziski Andrea, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház színművésze kapta. Az elismerést kiemelkedő teljesítményt nyújtó színésznőnek adja az egyesület, Fincziski Andrea példaértékű és szerteágazó alkotói tevékenysége elismeréseként, érzékenységgel és szenvedéllyel megélt szerepeiért kapta a díjat.

– Az idei év elején is díjjal jutalmaztak, akkor Értékközvetítő-díjat kaptál, most pedig Poór Lili-díjat adott az EMKE. Mit jelentenek számodra ezek a visszajelzések? Szerinted mennyire lényeges momentum egy ilyen esemény egy színész életében?

– Mindenképp fontos a visszajelzés. A tapsnál olykor elbizonytalanodik az ember, mennyire szól ez neki és mennyire az előadásnak. A mostani helyzet még nehezebb, hiszen most nincs taps, nincs élő visszajelzés… Mindenképp érdekes volt ez az év, hogy ennyi figyelmet kaptam, hogy megtiszteltek. Huszonöt éve vagyok a pályán, talán ennek is szólt mindez. És talán annak is, hogy mindig úgy gondoltam, egy színész része egy közösség kulturális lüktetésének. Ez felelősséggel jár. Igyekeztem szolgálni ezt, olyan történetekben is, amelyek ezt az érdeket szolgálták, és nem az én szakmai előmenetelemet.

– Milyen viszonyban vagy a színházzal és saját magaddal?

– Olyan, mintha szerelmes lennék. Önmagamba, a szenvedélybe, a pillanatba. Minden megismételhetetlen és épp ezért jelenvaló. Csupa kérdés, csupa küzdelem. Újra és újra kihívás, amellyel magamat is újra és újra idézőjelbe teszem.

– Azt hiszem, hogy egy átlagember azt mondaná az életedre, hogy kalandos –te valószínűleg nem ezt a jelzőt használnád –, hiszen Nagyváradról Marosvásárhelyre, onnan Temesvárra, majd Udvarhelyre kerültél, aztán Svájcban is éltél egy évet. Hol vagy igazán otthon?

– Igazából azt hiszem: azt keresem, hogy önmagamban otthon lehessek. Soha nem voltam semmilyen helyhez kötve. Emberekhez kötődök, családhoz, barátságokhoz, szerelmekhez. Végül is teljesen mindegy, hogy hol vagyok, ha a lelkemben otthonra találtam.

– Az udvarhelyi színház alapítása biztosan nem ment könnyen. Hogyan látod, milyen volt az akkori színházi élet, és ehhez képest milyen ma?

Az EMKE díjátadásán. Ünneplés szűk körben FINCZISKI ANDREA ARCHÍVUMA

– Nagyon nehezen indultunk. Ez egy fejlődéstörténet volt, amelynek részese lehettem. A nulláról kezdtük, lelkesedésünk volt, emberségünk, csapatszellemben éltünk. Ez már elveszett. A város megtanulta, hogy vagyunk, és talán mi is megtanultunk itt létezni. Huszonkét év alatt a gazdasági helyzet, a kulturális beágyazódás is megváltozott, nagyon nehéz lenne összehasonlítani mindezt, de úgy gondolom, hogy ma már a részesei vagyunk a város kulturális életének.

– Több interjúban is mondtad már, hogy szükség van arra, hogy az ember provokálja saját magát. Te milyen módon, milyen eszközökkel tudod provokálni magad a hétköznapokban, és végül is mi ennek a célja?

– Az önmagam provokálása fejlődésre ösztönöz. Talán az el nem kerülhető elmúlást szeretném elkerülni így. Ha kihívások elé nézek, akkor újra kell kalibrálnom magam, újra meg kell válaszolnom az addig teljes igazságnak hitt válaszaimat. Nincs örök igazság, hiszen mindig meglepődök. Hozzásegít az elfogadáshoz, a kevesebb ítélkezéshez, az új tapasztalatok megéléséhez. Volt úgy, hogy egy-egy döntésem gyötrelmet okozott, de igyekszem a tapasztalataimat beépíteni és továbbadni, akár a tanításban, akár a színpadon. Soha nem tudhatom, hogy egy-egy megélt élmény mikor lesz használható. És igen, így talán ez egy nagyon önző dolog.

–Úgy látom, hogy a tanítás és a nevelés szerves részét képezi a tevékenységeidnek. Tudom, hogy a tanítás nemcsak arról szól, hogy te tanítod a gyerekeket, hanem arról is, hogy ők tanítanak, nevelnek téged. Hogyan neveltek meg a tanítványaid?

– Frissen tartanak. Megkérdőjeleznek, kritizálnak, amit én nem mindig teszek meg magammal, talán hiúságból, az ego játékából. Felelősségre tanítanak, folyamatos fejlődésre ösztönöznek és rengeteg szeretetet kapok tőlük. Éltetnek.

– Mit gondolsz, van olyan dolog, amin ha tudnál, változtatnál?

–Magamon mindenképp. Szeretném, ha igazán őszinte emberré válnék és felelősséget vállalnék a gondolataimért, az érzéseimért. És a világban? Sokkal több toleranciát szeretnék. Elfogadást, türelmet egymáshoz. Megértést és hallgatást. Egymás meghallgatását. Egymásra figyelést és örömet. Örülni a mások örömének. A birtoklás leegyszerűsödését. És talán természetközelibb létezést.

Péter Ágnes