A beérkező telefonhívásaim közül csupán egy százalék az, amelyben megkérdezik, hogy vagyok – mondta egy beszélgetésünk alkalmával az egyik jó barátom. Azóta, ha csak azért hívom, hogy megkérdezzem, mi a helyzet vele és családjával, vagy éppen fordítva, a hívás elején rögtön jelezzük a másiknak: „Csak egy százalék!” Napjaink zűrzavaros, rohanó világában bizonyára nemcsak a kedves barátnak egy százalék azon bejövő hívások száma, amelyben róla érdeklődnek. Ridegülő, hidegülő (s nem az október végi időjárás miatt) napjainkban a legtöbb esetben csak akkor hívjuk a másikat, ha valamilyen segítségre van szükségünk. „Szervusz! Csak azért hívlak, mert szeretném kölcsönkérni az ütvefúródat”, „Szia, Jucika, nagyon hálás lennék, ha a mai ebédhez tudnál adni néhány babérlevelet!” Ugye, hogy sokunknak ismerősek az ilyen és ehhez hasonló mondatok. Véleményem szerint ez is rendjén van, ha miután kiestünk a hétköznapi taposómalomból, egy-egy estén, hétvégén megkeressük az illetőt, és ha sokra nem is futja, de legalább egy kevés minőségi időt töltünk vele. Azt gondolom (lehet, hogy némi túlzással), soha senkinek nem volt akkora szüksége a családtagjaira, barátaira és kollégáira, mint e járvány árnyékolta borús, esetenként bús napokon. Nagy kérdés, hogy mi az oka a rohamos elmagányosodás jelenségének? A meggazdagodás vágyának keserű és mindent eltipró randalírozása? A törtető ego egójának folyamatos erősítése? A másik alacsonyabb rendűnek való tekintése? Ki tudja!? A járványhelyzet alakulását tekintve, nem vagyok túlságosan bizakodó. Nem sok jóra számíthatunk, és nem az ijesztgetés a célom! Láthatjuk, hogy nemcsak József Attila sóvárogta a levegőt, hanem kórházaink ágyain betegek százai reménykednek abban, hogy még hazatérhetnek – egyelőre nem az örök hazába, hanem családjuk fészkébe. Naponta szembesülünk azzal is, hogy ezt sem lehet, azt sem lehet, de nemcsak most, hanem egy-két év múlva sem… Ki tudja, hogy mi lesz!? Mindezért, amíg szabadon találkozhatunk, ha máshol nem is, de legalább otthonainkban, keressük egymás társaságát. Sokunk polcain porosodnak jobbnál jobb borok (és olyanok is, amelyeket talán még Mózsi bátyánk ajándékozott, amikor a kilencvenes években két kiló pityókáért öt liter levet adtak a vráncsai cserések), illetve nevettető és minden bút (ideig-óráig) elfeledtető társasjátékok. Vajon milyen egyedi alkalmakra tartogatjuk a borokat, mikor akarjuk kibontani a társast? Nem hiszem, hogy kellenek különleges események! Ha együtt a család, ha eljön hozzánk a jó barát, tegyük a bort az asztalra, és amíg értő fülekkel hallgatjuk a másikat, mértékkel fogyasszunk belőle. Játszani ötven-, hetvenévesen sem szégyen, főleg ha közben az unokákkal megy a parti! S ha az összezártság arra világítana rá, hogy bütü székelységünk, azaz szűklátókörűségünk miatt elviselhetetlennek látjuk magunkat, társunkat, azzal is lehet játszadozni. Az önismeret élethosszig tartó „játék”. Ha netán azt vesszük észre, hogy a kimenő és bejövő hívásaink kilencvenkilenc százaléka kérésről szól, jusson eszünkbe, hogy az egy százalékra is szükség van oda-vissza!

Biró István