Hétvégén tartottuk a székelyföldi lapok találkozóját. Ezúttal a Kovászna megyei Kommandó volt a „tett helyszíne”. De esküszöm, semmi rosszat nem követtünk el. Jómagam negyedik alkalommal vettem részt a hagyományosnak számító eseményen. Korábban, amíg Kolozsváron dolgoztam, nem is tudtam arról, hogy a rendezvény létezik. Bevallom, eddig soha nem jártam Székelyföldnek ebben a csücskében. Kézdivásárhelynél messzebb egyszer sem jutottam. Udvarhelyszéktől – ahol felnőttem – messze van, Kolozsvártól még messzebb, de legalább Csíkszeredához sincs túl közel. Első alkalommal még némi győzködésre volt szükségem. Ugyanis enyhe lefolyású tömegiszonyom van, így csak indokolt esetben látogatok tömegrendezvényeket, a koncerteken is inkább a közönség valamelyik szélén érzem magam jobban. Így aztán a kaland jellege a korábbi találkozóknak is megvolt. Most mégis olyan benyomásom volt, hogy idén még jobban sikerült, mint a korábbi alkalmakkor. Lehet részben ennek az is az oka, hogy színesebb volt a programkínálat. Azaz focizni is lehetett, amihez már rég nem jutottam hozzá. De talán akad itt valami más is. Amióta kitört a világjárvány, felértékelődtek a közösségi rendezvények. A legtöbb fesztivál elmaradt. A Tusványost például idén sem tartják meg. Egy év nem volt elegendő ahhoz, hogy tudjunk megbirkózni a járvánnyal. Talán ez az oka, hogy jobban meg tudunk becsülni kisebb rendezvényeket is. Egy szakmai találkozó első ránézésre rosszul hangzik. Az embernek ugyanis elsőre önkéntelenül is parttalan szakmai viták, hosszas előadások jutnak eszébe. A valóság ezzel szemben az, hogy ügyes szervezéssel megoldható, hogy egy találkozó szakmai része is könnyed programnak tűnjön. Az efféle találkozók ugyanis kiválóan alkalmasak arra, hogy kizökkentsék az embert a hétköznapi egyhangúságból. A környezetváltozás, a friss levegő is jót tudnak tenni. Valószínűleg nincs olyan szakma a világon, amelynek képviselői ne tartanának igényt időszakos találkozókra. Külön-külön, egymástól elszigetelve ugyanis könnyen az a benyomásunk támadhat, hogy magunkra maradtunk. Csak nekünk vannak olyan gondjaink, amelyet a szakmán kívüliek nem érthetnek meg. Ezt az „egyedül a világ ellen” érzést törik meg a hasonló rendezvények. Kedvenc külföldi labdarúgócsapatom klubhimnusza jut eszembe a Körhinta című musicalből. Angol eredetiben: You’ll never walk alone, szó szerinti fordításban: sohasem sétálsz egyedül. Napjainkban talán aktuálisabb ez a dal, mint valaha, mert mikor, ha nem most, világjárvány idején van szükségünk egymás biztatására? Különösen Erdélyben, magyarként nem engedhetjük meg, hogy az egymással radikálisan szembenálló közéleti diskurzusok beszippantsanak bennünket is. Ahogy azt sem, hogy generációs alapon orroljunk egymásra. Egymás gyűlölete, az öncélú versengés olyan luxus, amit mi nem nagyon engedhetünk meg magunknak. A kommenthuszárság nem pálya. Nekünk, amennyire tőlünk telik, észnél kell lennünk. Az ilyen kötetlen szakmai találkozások emlékeztetnek erre. Jó tudni, hogyha túrázni indulunk, akkor nem sétálunk egyedül.

Kiss Előd-Gergely