Hirdetés

Egy elveszett nemzedék útkeresői: Cseke Péter könyve

HN-információ
Cseke Péter új könyvének címlapfotója egy emblematikus épületet ábrázol: Kós Károly sztánai „Varjú-várát”. Miért telitalálat itt ez a kép? Az nem túl vonzó magyarázat, hogy közismertsége miatt – de mégis éppen azért: mert így a reménybeli olvasó egyértelmű üzenetet kap arról, hogy mivel találkozhat a könyv lapjain. Az idők során ugyanis a Varjúvár az erdélyiségnek, Kós Károly transzilvanizmusának védjegye lett. Cseke Péter könyvének középpontjában pedig a transzilvanizmus áll. (A fogalmat ezúttal a legszélesebb értelemben használom, magát a már-már definiálhatatlan erdélyiséget értve rajta, ahogyan azt a köznyelv is teszi. Vagyis nem a sok vita tárgyát jelentő politikai vagy irodalmi irányzatot vagy éppen mozgalmat jelölök vele.) A címlapkép így a kötet vizuális mottója, szövegként pedig lehetne az, amit Cseke Péter Makkai Sándortól idéz: „Az erdélyi magyar szellem arra van hivatva, hogy kicsiny lehetőségek közt nagy szellemi erőfeszítéssel egyetemes emberi szellemmé legyen.” Ebben a mondatban ugyanis egy korszak intellektuális transzilvanizmusának érzelmileg is telített meghatározását láthatjuk. Cseke Péter könyvének alapja ez a fajta erdélyiség: abban nem az elméleti meghatározások a döntőek. Ő azokat a történeteket mondja el, amelyek külön-külön maguk jelölik ki határaikat, együtt pedig egy elszakított nemzetrész művelődéstörténetét, ezzel történetét foglalják össze. A két tárgy összekötése nem véletlen: a magyar államtól elszakított Erdély magyarsága a maga nemzeti életét szellemi életében, művelődésében élhette meg. Ennek történetét, esetenként politikai dimenzióját kutatja és mutatja be Cseke Péter, olyan áldozatos szeretettel és figyelemmel, hogy azt is mondhatjuk: lélekben-szellemben ezt éli. Mélyen jellemzőnek tartom, hogy oly otthonosan, hogy egy alkalommal a Trianon után kiemelt fontosságú sajtó meghatározó személyiségéről nevét nem említve csak Spectatorként ír. Számára magától értetődik, hogy mindenki tudja: Krenner Miklósról van szó. Vagyis úgy fordul az utókorból a vizsgált kor felé, hogy oda hazaérkezik, mintegy kortársként figyel kutatásai hőseire: a Jancsó testvérekre, a Tizenegyekre, az Erdélyi Fiatalokra és a többiekre. Ebben segíti, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, pályakezdése idején sokukkal még személyesen is találkozhatott, mert ők az 1910-es évek körül születtek. Harmincas éveikre eső, roppant dinamikus pályakezdésüket viszont többnyire nem követhette „termő férfikor”. Időskorukra, életútjukat összegezve a hiányokat is figyelembe véve kellett fölvázolni annak a virtualitásban maradt reformizmusnak a karakterét és történetét, amelynek érvényre juttatása lett volna hivatásuk. Cseke Péter évtizedekkel ezelőtt tett először arra kísérletet, hogy átvegye tőlük azt a megcsúfolt stafétabotot, amiért az akkori viszonyok közt botorságnak látszott nyúlnia. De valakinek mégis meg kellett ezt tennie. És ahogy Erdélynek mindig voltak átfogó tudású, ügyeletes krónikásai, ő vállalta, hogy a nyomukba lép. A valahai krónikások a fejedelemség koráról vagy a guberniumról, később reformkorról és a szabadságharcról vagy a magyar államhoz visszatalált Erdély világáról szóltak. A még későbbiek arról az időről, melynek kezdetét Tamási Áron a maga szűkebb pátriája és közössége felől így határozta meg: „egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket székelyeket”. 1920-szal kezdődik tehát a korszak, amelynek világáról Cseke történetei adnak képet. E könyve középpontjában az Erdélyi Fiatalok nemzedéki szerveződésének kutatása, levelezésük feltárása és közreadott gondolataik rendszerezése, ismertetése áll. Könyvében a regénybe illő sorsú Mikó Imre Huszonkét év című, 1941-es összefoglalásának egyik megállapítását idézi. Eszerint az Erdély elszakítása és Észak-Erdély visszacsatolása közötti időszakban „mindvégig az a nemzedék tartotta kezében a politikai vezetést, amelyik a hatalomváltozást már java férfikorában érte meg, s így múltja és műveltsége a világháború előtti, kiegyezési korban gyökerezett”. Ezzel a politikai gyakorlattal a következő, iskoláinak javát már Romániában végző vagy magyarországi képzése után ott dolgozni akaró generációnak szembe kellett fordulnia – mert nem tehetett mást. Ez a korosztály a nagyvilág változásaira is figyelt, és ezért a Romániába kerülés állapotából következő viszonyokkal mint realitással számolt. Ők már tudtak, sőt jól tudtak románul, ami az előttük járó generációt csak kivételesen jellemezte. Kialakult tehát egy határozott, generációkat elválasztó törésvonal, pedig ilyesmiből nem volt hiány: elszakadt egymástól Magyarország és Erdély, szemben állt a jobb- és baloldal, konfrontálódtak az erdélyi nemzetiségek, a többséget és a kisebbséget jelentő etnikumok. Ehhez jött még a nemzedéki feszültség, sőt a fiatal nemzedéken belül is táborok alakultak. A világ azóta sokat változott, de ezeknek a határvonalaknak a nyomai máig ott vannak az erdélyi közgondolkodásban. Ezért is hívja föl a figyelmet Cseke Péter arra, hogy a lassacskán évszázados fölismerések és következtetések nem vesztették el aktualitásukat. Tanulmányaiból kiderül, hogy az erdélyi magyar kisebbség gondolkodásában természetesen élt tovább a Trianonig területileg is egységes magyar gondolkodást jellemző nemzeti összetartozás tudata, ami mellett megjelent az az elképzelés is, hogy erre csak akkor épülhet konstruktív nemzeti politika, ha a szétszaggatás után létrejött hatalmi viszonyok közt alkalmazkodik a realitásokhoz, és tudomásul veszi a hagyományos regionalitásnál messze erőteljesebbé vált különbözés következményeit. Helyi vonásain túl azonban a harmincas évek Erdélyében is oly határozottan megmutatkozó nemzedéki és ezzel szoros összefüggésben a közgondolkodás egészében megmutatkozó törésvonal a magyar szellemi és közélet egészét jellemezte. Így volt ez a többi kisebbséget illetően is: hasonló következtetésre jutottak a szlovenszkói magyar ifjúsági mozgalmak, és a Délvidéken is megjelentek ezek az elképzelések. (Így ez a nemzedéki formában mutatkozó törésvonal határozta meg a Felföldön a Sarló mozgalmát. A Győry Dezső kifejezését használva az „új arcú magyarokról” író Móricz Zsigmond tudósítása hisztérikus reakciót váltott ki, ahogy a jelenséget megmutató Németh László is sokban hasonló hatást váltott ki erdélyi útirajzával.) Miért fontos ez? Elsősorban azért, mert a fiatal generáció körében általánosan jelentkezett az a meggyőződés, hogy a meddő önsajnálat és a passzív csodavárás szorosan összetartozó szellemi és közéleti magatartásformáival szemben a cselekvés, az aktív alkalmazkodás programját kell állítani. A magyar kisebbségek körében ez nemcsak az államalkotó, többségi nemzetek iránti viszony új megközelítésének igényét jelentette, hanem ott volt benne a történelmi Magyarország megoldatlan problémáival való szembenézésre törekvés is. Vagyis a harmincas évek fiataljai kisebbségben is a magyar megújulást, ahogy ők mondták: „a magunk revízióját” akarták megvalósítani. (A mai olvasónak talán már nem tűnik fel, de akkor alighanem mindenki értette, hogy ez a területi revízió mindennapi propagandájának elutasítása volt…) Ez a generáció már nem azt mondta, hogy „nem lehet”, azt se, hogy „ahogy lehet”, hanem azt, hogy „lehet, mert kell”. Könyvében Cseke Péter e törekvés sokféle változatának megfogalmazásait és az azok megvalósítására irányuló tevékenységet mutatja be. Eközben az is látható, hogy e törekvések nyilvánvaló nemzedéki jellege nem jelentett nemzedéki kizárólagosságot. Amíg élt, Benedek Elek is hasonlóan ítélte meg a magyarság előtt álló feladatokat, Kós Károly is mindig ebben a szellemben gondolkodott, kezdetben egészen más történelmi körülmények között: az ő transzilvanizmusa még Trianon előtt formálódott. Az 1921-es, Paál Árpáddal írt Kiáltó szóban megfogalmazott tézisek már az új helyzetben születtek, de gyökereik messzebbre nyúltak. Ezért nem meglepő, hogy az új világlátás és a belőle fakadó változtatni akarás korántsem csak a kisebbségi sorban élők körében jelentkezett. Látványosan igazolta a nemzeti problematika és a modernizáció összekapcsolását a szociális kérdésekkel egységben kezelő gondolkodás határokon átlépő igényét az Erdélyi Fiatalok és a népi mozgalom legfőbb előzményének számító magyarországi Bartha Miklós Társaság intenzív kapcsolata (aminek külön tanulmányt szentel Cseke). Az is ugyanilyen jellemző, hogy (megint csak határoktól függetlenül) e nemzedék gondolkodásában központi szerepet kapott az Ady–Móricz–Szabó Dezső jelentette „faji triász” hatása, ahogyan az sem véletlen, hogy ez a kifejezés a Pozsonyból Kolozsvárra települő, elkötelezetten baloldali Balogh Edgár tanúsága szerint Szlovenszkóban született. Persze e megnevezéshez is kell némi magyarázat: a „faj” kifejezést (Ady nyomán) Szabó Dezső értelmezése szerint értették. Ő a – szerinte elkoptatott, kompromitáltt – „nemzet” szó helyett használta, közelebbről pedig a magyarságot értette rajta. Az pedig egyértelmű volt az e hármasság hirdetőinek körében, hogy az új magyarságtudat lényege a félfeudális provincializmus elutasítása, az európai látószög („Nyugat ellen Nyugatot hozz” – mondta Ady), kulcsfontosságú bennük a társadalmi igazságtalanságok felszámolása, elhagyhatatlan részük a sokirányú, radikális rendszerkritika. Ami pedig a modernizációt illeti, ők tudták, hogy amikor Szabó Dezső egy bő évtizeddel korábban azt mondatta Böjthe Jánossal, „hogy a parasztságba építem be magam, mert az az egyetlen menedék és az egyetlen jövő”, akkor nem érte be ennyivel, hanem azt is kimondta: „a háború megkergette a magyart, és a magyarság utol fogja érni a korát”. Cseke Péter úttörő annak bemutatásában, hogy az államhatárok tagolta magyarság ifjúsága miként kereste az együttműködés lehetőségeit. Ezzel egy erdélyi szellemi mozgalom történetét kutatva a harmincas években erőre kapó többedik magyar reformnemzedék szerveződésének helyi változatát állítja olvasói elé. Nemcsak mozgalmakat, hanem azok meghatározó személyiségeit is bemutatja, eközben különösen sokat tesz a következetesen az Erdélyi Fiatalok „spiritus rektoraként” emlegetett, központi alakjának, Jancsó Bélának megismertetéséért. De ott vannak mellette a kiemelkedő nemzedéktársak is, így Balázs Ferenc és László Dezső. Szükség is van erre, mert (más fontos szereplőkkel együtt) ők még a szakmai közvéleményben sem igazán ismertek. Nem utolsósorban azért, mert a korszak romániai-erdélyi magyar világát elsősorban az irodalmi teljesítményeken keresztül szokás megítélni. Olyannyira, hogy a nemzedéki gondolkodás alakításában kulcsfontosságú Vásárhelyi Találkozó is csak azért ismeretes valamennyire, mert azon Tamási Áron is részt vett. Cseke ezt az egyoldalúan irodalomcentrikus képet is tágítani akarja, amikor a politikát alapozó nemzedéki gondolkodásnak a közgondolkodás irányába mozdulása történetéről ír. A mozgalomtörténet kiegészítéseként nagy teret kap a megújulást kereső generáció személyi kapcsolatrendszerének feltárása.    


Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!