Egy baleset terelte a művészi pályára

A gyergyószárhegyi születésű, Csíkszeredában élő Siklódy Ferenc grafikus már kisgyerekként érdeklődött a művészet iránt. Gyermekként leginkább a kovácsmesterség érdekelte, ám egy baleset következtében le kellett mondania az olykor igencsak kemény erőfeszítést igénylő szakmáról, így életútja a művészetek felé vette az irányt. Alkotásait nemcsak Európa országaiban, hanem még Japánban is megtekinthették a grafika kedvelői. Siklódy Ferenccel a csíkszeredai Művészetek Házában berendezett műtermében beszélgettünk.

– Hogyan kezdődött művészi pályafutása?

– Gyergyószárhegyen születtem, egy jó, isteni adott hely volt. Gyermekként, hittanóra környékén mindig jöttünk-mentünk, hiszen ott volt a kastély, közel volt a plébánia, közel voltak a ferencesek, és minden évben egyszer megjelentek ilyen nagy szőrű szakállas idegenemberek, és akkor kezdődött a pályafutásom. Édesapámat egy idő után kivették a gyergyói öntödéből – ő kovácsnak tanult annak idején, a magyar időben –, mert megalakult a kovácsműhely a ferences kolostorban. Őt mint segédet, kihelyezték a csíkkozmási születésű híres kovács, Máté Jenő bácsi mellé, és akkor óvatosan én is kezdtem odabátorkodni apám mellé, hogy lássam, mi történik. No, de ezt megelőzően negyedikes koromban volt egy óriási balesetem. A szárhegyi uránbányánál az egyik barátommal találtunk egy lövedéket, amit zsebre vágtunk, hazamentünk és megpróbáltuk elfűrészelni. Az bizony elrobbant. Nekem kilőtte a gyomromat, összevágta a karjaimat, a barátomnak elvitte a fél arcát, leszakította a mellizmát, úgyhogy mindketten élet-halál között voltunk azon a nyáron. A felépülés után kiderült, hogy nekem már nem fog menni a kemény fizikai munka. Ezért nekifogtam muzsikálni, hegedülni, azt nagyon szerettem, de a kottatanulással egy kicsit baj volt, ezért kicsit sumákoltam is. Nagyon szerettem rajzolni, szerettem a pepecsmunkát, és kapcsolatba kerültem egy idős, szemüveges úrral, aki szépen pingálgatott, aztán kiderült, hogy ő Barabás István bácsi, marosvásárhelyi iskolaalapító, festőművész. Édesapám egy alkalommal meghívta hozzánk, hogy ott van a gyermek, amelyik szeret valamit csinálni. Meg is kaptam az első nagy feladatot, hátra kellett menjek az istállóba, és le kellett rajzoljam a disznót. Rengeteget izzadtam a disznók mellett, de bátorítottak, hogy ez nagyon jó, indulás Vásárhelyre, s kezdődik az iskola. Felvételiztem, sikeresen vettem a kanyarokat és bekerültem az iskolába. Olyan emberek közé kerültem, akik nagy szeretettel és óriási lélekkel művelték a mesterséget, és én csak néztem ki a fejemből, ezt hogy lehet csinálni, és ehhez fel kell zárkózni. Nehéz volt, de rengeteget rajzoltunk a műteremben, az iskolában, a bentlakásban, úgyhogy belejöttem. Hetedikes koromban láttam, hogy egy fiatalember kapargat az ágyon, és lestem, hogy az mit csinál. Kiderült, hogy rézkarc… Ez úgy megmaradt a fejemben, hogy az lett az egyik legfontosabb célom, hogy azt megtanuljam. Onnantól kezdve kezdődött a grafikázás, a színek úgy elmaradtak… Az a fiatalember, akit láttam rézkarccal dolgozni, meghatározta az én pályámat. De az indulásnak az volt a legfontosabb része, hogy az iskolában óriási verseny és hihetetlen sok munka volt. Közben, rengeteget olvastunk, akkor az olvasásnak kultusza volt. Mindenki folyamatosan olvasott, voltak ezek a nagy csíki tarisznyák, posztókabátok, táncház, ami csak létezett, hihetetlenül próbáltuk magunkat művelni. Összejártunk a népzenészekkel, néptáncosokkal. Kallós Zoli bácsi ideje, Lőrincz Lajos bácsi ideje Marosvásárhelyen, úgyhogy nagy életet éltünk. Folyamatosan vonaton voltunk, folyamatosan valamerre művésztelepre utaztunk, jó mestereink voltak, akik nagyon biztattak, és így elragadtatott ez a pálya. Elhittük, hogy ezt lehet művelni és a mai napig hisszük.

– Milyen a grafikusművész élete a járvány idején?

– Számomra ez az időszak teljesen jól jött. Eleinte nagyon-nagyon izgattam magam, hogy mi lesz a diákokkal, hogy fognak haladni, s főleg mi fog történni a végzős diákjaimmal. Konzultáltunk online, néha élőben, bejönnek a műterembe, úgyhogy e téren sincs gond. A művészkedés járvány idején nagyon jó dolog, egy mentsvár. El lehet jönni otthonról, itt a műteremben a saját magad „bogaraival” tudsz foglalkozni. Az elmaradt munkákat nagyon-nagyon jól be tudtam fejezni, most már eljutottam odáig, hogy megnéztem, kik vannak lemaradva az arcképcsarnokból. Több mint 300 portrét tudtam rézre felvinni. A járvány idején kipróbáltam azt is, amit soha nem tudtam megcsinálni a tanítás mellett, milyen az, amikor reggel bejössz a műterembe és a te magad gazdája vagy és végzed a dolgodat. Ennek akkora varázsa van… Tíz-tizenkét órát simán tudok ülni, úgyhogy még nem is eszem. Nagyon jó, aki szereti a szakmáját és a műtermét, annak ez áldás.

– Gondolkodott azon, hogy a járványidőszakot is megjelenítse művészetében?

– Nem, mert sok lemaradt munkám volt. Különben én is elkaptam ezt a nyavalyát. Nagyon-nagyon megszenvedtem vele, borzasztóan rossz. Addig nekem is megvolt a saját magam filozófiája, mindenféle elméletem, de most mélyen hallgatok, és nem is akarok lerajzolni semmit. Csak azokkal a dolgokkal foglalkozom, amik igazából érdekelnek, amik lemaradtak, és amiket szeretnék teljesen rendbe rakni. Vannak új dolgok, vannak új könyvek, neki kellene álljak egy kicsit festeni, kilépni a fekete-fehér világból, visszamenni egy kicsit a rajz felületére. A járvány idején nagyon szépen kezdett körvonalazódni, hogy igazából az elkövetkezendőkben mi fogja meghatározni a munkámat.

– Említette a diákokat. Milyennek látja az ő jövőjüket? Milyenek lesznek a jövő nemzedék művészei?

Fotók: László F. Csaba

– Érdekes dolog, mert most mindenki összekapta magát. Amikor beállt ez a nagy járvány, mindenki nagyon haptákba állt, hiszen a nagy bizonytalanságban hamar kiderült, egymásra vagyunk utalva. A diákokkal nincs gond. Eleinte nagyon szorongtak és meg voltak ijedve, hogy mi lesz velük. Mondtam, hogy ne izgassák magukat, úgyis ők egy másfajta világot élnek, és ebben a digitális világban nagyon-nagyon jól el tudnak igazodni. Ha manuális, ha digitális művészettel foglalkoznak, hamar jelentkezni tudnak egyetemre, munkákat fel tudnak tölteni különböző felületekre, úgyhogy minden a helyére kerül. A másik pedig, hogy vannak diákok, akik a bezártságban sokkal többet akarnak, nagyobb az elvárásuk magukkal szemben. A bezártságban kiderült, hogy kik szeretik ezt a mesterséget. Rájöttünk, kik, akik sallangok, akiket egyáltalán nem érdekel a dolog. A számításaim és a ráérzéseim az előző évekhez képest nem csaltak. Megvan, hogy hány százaléka az, aki igazából a művészet felé tart, és azokkal nagyon könnyen tudunk együttműködni, de akit nem érdekel, annak hiába beszélsz, úgysem jutsz sehová. Mondtam a diákoknak a járvány kapcsán, hogy ennél nagyobb vészek még jöhetnek, úgyhogy semmi gond.

– Mi történik most itt a műteremben?

– Ugyancsak az elmaradt munkáimat pótolom. A Hargita Kiadóhivatalnál megjelenő 100 kötethez készült ex librisen dolgozom, most a lemaradt sokszorosítással foglalkozom. Ősszel szeretnénk egy nagy könyvbemutatót és kiállítást szervezni itt a városban, és majd azzal kellene kivonuljunk Budapestre, a Petőfi Irodalmi Múzeumba. Ennek még nem tudjuk a pontos dátumát, mert attól is függ, hogy a járványhelyzet hogyan alakul. Nagyon rám tört most az a vágy, hogy fessek, most a nagyobb felületek érdekelnek, a fekete-fehér világot gyakoroltam elég hosszú ideig. A rendkívül gazdag dús színek nem igazán érdekelnek, viszont a nagy felület annál jobban. Emellett még van egy másik tervem. Korábban nagy digitális kollázsokat készítettem, és gondoltam, hogy akkor újra szabadjára engedem, és elindítok egy teljesen új világot, a digitális „kollázsbogaraimat” bemutatom a nagyközönségnek. Egyelőre ennyi volna, kilépni ebből a pici műteremből, a fekete-fehér világból, a egészen pici portrékból, és szabadjára engedni egy kicsit a fantáziát.

Biró István