Egoistának kikiáltva

Főként most lett nagy divatja annak, hogy minél többet foglalkozzunk hétköznapi szinten a pszichológiával. Az internet is tömve van hasznos oktatóvideókkal, beszélgetésekkel és egyéb alkalmazható információkkal, amelyek picit közelebb visznek önmagunk, illetve mások megismeréséhez. Ezekből kiderül, hogy ma nem nevezzük önzőnek az önérvényesítő személyeket, s az akaratos ember is inkább határozottan kommunikál, mint agresszívan. Kommunikációval oldjuk meg a mindennapi konfliktusokat, tehát a mondataink árulkodnak leginkább a magunkról és a másokról alkotott véleményünkről. A napokban hallottam a rádióban, hogy tízből hárman tudnak vagy legalábbis szeretnének asszertíven kommunikálni. Az önérvényesítő kommunikáció a társunk minősítése nélkül adja tudtára azt, hogy mit szeretnénk elérni. Meggyőződésem, hogy ez a legmenőbb kommunikációs forma, hiszen ahhoz, hogy saját magamról beszéljek, elsősorban tisztáznom kell, hogy valójában mire vágyom. Ha nem tudatosítom magamban a konfliktus megoldásait, akkor nem vezet célra a beszélgetés. Ahogy mondani szokás: először gondolkodj, s csak azután beszélj.
Társadalmi elvárás ide vagy oda, érvényesíteni kell az érdekeinket. Persze fontos az is, hogy a jó kapcsolat is megmaradjon beszélgetőpartnerünkkel. Az egyik legnehezebb feladat meghúzni saját határainkat, és úgy kiállni önmagunkért, érvényesíteni saját akaratunkat, hogy közben ne sértsük meg a másik ember határait, érzéseit, gondolatait. Az asszertív kommunikáció egy jófajta önzés. Ezen áll vagy bukik az, hogy megfelelően képviseljük önmagunkat. Képtelen vagyok oly módon magamról beszélni, hogy ne tűnjek egoistának. Még az egyetemi nyelvésztanáraim hívták fel a figyelmemet arra, hogy az én személyes névmás túlzott használata egyáltalán nem vet jó fényt rám. Az asszertív kommunikáció mégis azt várja el, hogy a mondataimat a következőképp kezdjem: én úgy gondolom, én úgy érzem, én azt látom, én azt szeretném…
A narratív pszichológia szerint az, ahogy beszélünk, kifejezi azt, ahogyan a világról gondolkodunk. Szóval a túl sok én névmás használata egocentrikussá teszi világnézetemet? Saját magamat állítom a világom középpontjába? Egyáltalán miért jelent problémát az, ha tudom, mit akarok, és el is merem mondani? Még akkor is, ha így a legtöbb mondatom az én szócskával kezdődik…

Miklós Dalma

: an accessible web community